15. rész

-          Azt mondta, Michael megszökött? – kérdezte Clarke nyomozó hitetlenkedve.

-          Igen, azt mondtam.

-          Az lehetetlen!

-          Pedig igaz. Az előbb láttam. – válaszoltam enyhén hisztérikus hangon.

-          Miss Philips! Nyugodjon meg! Ha Michael megszökött volna, arról tudnék. Megbeszéltem az orvossal, hogy értesít, ha a legkisebb változás is beáll Michael állapotában. És hát valljuk be, a szökés elég nagy állapot változás lenne.

-          De…..

-          Higgyen nekem! Az nem Ő volt.

-          De igen, Ő volt! Nem vagyok őrült. Nem képzelődtem. – emeltem meg a hangom.

-          Egy szóval sem mondtam, hogy őrült lenne. Más is látta Önön kívül?

-          Nem…..azt hiszem nem. – halkítottam le a hangom.

-          Miss Philips! Megnyugodna, ha felhívnám Dr. Parkert?

-          Igen, kérem, hívja fel!

-          Rendben. Maradjon telefonközelben, pár perc múlva visszahívom.

-          Köszönöm nyomozó.

Lehajtottam a WC fedelét és ráültem. Folyamatosan a telefon kijelzőjét bámultam és közben zakatolt az agyam. Őt láttam, ebben biztos vagyok. Bárhol felismerném azt az ördögi vigyort. De mégis, hogy juthatott ki a pszichiátriáról? Onnan nem sétálhatott ki, mondván „Elmegyek megnézem az exem kiállítását. Majd jövök.” A telefon csörgése térített magamhoz.

-          Igen? Mit mondott a doki?

-          Michael alszik. Egész nap nem hagyta el a szobáját.

-          Ez lehetetlen! …… Akkor kit láttam?

-          Azt nem tudom. De biztos, hogy nem Michael-t. …….. Megnyugodott egy kicsit?

-          Nem igazán, de azért köszönöm nyomozó. És elnézést, hogy raboltam az idejét.

-          Bármikor hívhat.

-          Köszönöm. Viszlát.

-          Viszlát.

Nem értem. Mi ez az egész? Kezdek begolyózni? Vagy csak a képek miatt hallucináltam? Most jött ki rajtam a kiállítás miatti stressz? Hirtelen Claire hangjára lettem figyelmes.

-          Dawn! Dawn! Itt vagy?

-          Itt vagyok. – léptem ki a fülkéből.

-          Jól vagy? Mi történt? – kérdezte aggódva.

-          Már magam sem tudom.

-          Gyere! A többiek már aggódnak.

-          Menjünk.

Gondolataimba merülve sétáltam ki a mosdóból Claire-rel a nyomomban. Kint Nick, James és Eric várt ránk.

-          Dawn! Minden rendben? – kérdezte Nick.

-          Nem tudom. – válaszoltam alig hallhatóan. – Haza akarok menni! Kérlek! – néztem rá kétségbeesve.

-          Rendben. Menjünk!

Megkerestem a tulajt és rosszullétre hivatkozva elköszöntem tőle. Szerencsére elég későre járt az idő, így már nem voltak sokan a galériában.

Elbúcsúztunk a többiektől, fogtunk egy taxit és elindultunk a lakásomra. A kocsiban Nick-hez bújtam és lehunytam a szemem. Felidéztem magamban, amit láttam. Biztos, hogy Michael volt az. E felől semmi kétségem. De valódi volt, vagy csak hallucináltam? Mindkét lehetőség megrémisztett. Mi ez az egész? Nick hangjára ébredtem. Úgy tűnik elbóbiskoltam.

-          Dawny! Megérkeztünk.

-          Ugye velem maradsz éjszakára? – kérdeztem kétségbeesve.

-          Persze, hogy veled maradok. – válaszolta Nick és egy mosoly kíséretében finom csókot lehelt az ajkaimra.

-          Köszönöm. – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

Kiszálltunk a taxiból, és kézen fogva mentünk be a házba. Kezdtem egy kicsit megnyugodni. Itthon vagyok, Nick is itt van velem, biztonságban vagyok.

Megérkeztünk a lakásom elé és földbegyökerezett a lábam. Az ajtón egy cetli volt. Mindössze három mondat állt rajta, Michael kézírásával, amit ezer közül is felismernék:

Gratulálok a kiállításodhoz!

Azt hiszem, tartozol egy köszönömmel, hiszen nélkülem nem sikerült volna!

Remélem nem felejtetted el, hogy mit ígértem!

Elsötétült előttem a világ. Amikor magamhoz tértem, az ágyamban feküdtem. Hallottam Nick hangját, a nappaliban lehetett, telefonált. Felkeltem és elindultam a hang irányába. Háttal állt nekem, nem vette észre, hogy ott vagyok. Odasétáltam hozzá és hátulról átöleltem. Végig simított a karomon, befejezte a beszélgetést, letette a telefont és felém fordult.

-          Jobban érzed magad? – kérdezte aggódva.

-          Igen, egy kicsit. Kivel beszéltél?

-          Felhívtam Clarke nyomozót és elmondtam neki a levelet.

-          És mit mondott?

-          Azt, hogy zacskózzuk be, és majd reggel érte jön. Bár gyanítja, hogy ezen sem lesz semmi nyom, de hátha most szerencsénk lesz.

-          Rendben.

-          Dawn! Mondd el mit láttál! – kérte, a kanapéhoz húzott és leültünk.

-          Már magam sem tudom. Biztos voltam benne, hogy Michael-t láttam. Még az érintését is éreztem a hátamon. De Clarke nyomozó felhívta a pszichiátriát és a doki azt mondta, hogy Michael alszik. Szóval mégse őt láttam. De akkor ki volt az? – néztem rá összezavarodva. – És hogy került ide a levél? Ez Michael kézírása. Bárhol felismerném. Hogy lehetséges mindez?

-          Van elképzelésem, de nem biztos, hogy tetszeni fog.

-          Mondd csak! Bármilyen magyarázatot elfogadok, azon kívül, hogy megőrültem.

-          Nos. Szerintem most jött ki rajtad a kiállítás miatti stressz. Az a sok kép együtt felidézték benned a történteket. Szinte az összes kép Michael-hez kapcsolódik. Szerintem az agyad kivetítette a félelmeidet. Még mindig tartasz attól, hogy Michael valahogy megszökik és újra bántani fog téged.

-          Hmmm…… Ez elég logikusan hangzik. És a levél?

-          Valószínűleg ugyanaz hagyta itt, aki a többit.

-          És a kézírás?

-          Csak utánozta. Hiszen hónapokig nála voltak a legelső levél oldalai. Volt ideje elsajátítani a kézírást.

-          De miért nem áll le ez a valaki? Mi értelme ennek? Lehet, hogy nem tudja, hogy mi van Michael-el?

-          Lehet. De az is lehet, hogy élvezi, hogy gyötörhet.

-          Remek! Úgy látszik vonzom az őrülteket. ….. És most mi legyen?

-          Költözzünk össze! – mondta Nick nemes egyszerűséggel.