19. rész

Nick-re meredtem, aki kérdő tekintettel nézett rám.

-          Várjon egy pillanatot! – mondtam és kihangosítottam a telefont. – Megismételné?

-          Michael meghalt.

-          Hogy? – kérdeztük Nick-el egyszerre.

-         Nos, a doki azt mondta, hogy reggel rohamot kapott, így lekötözték, hogy ne tehessen kárt magában és másokban. Benyugtatózták. Valószínűleg a nyugtató egyik mellékhatásaként hányni kezdett, és hát…..megfulladt. Mire észrevették, hogy baj van, már késő volt.

-        Helyes! – bukott ki belőlem és önkéntelenül elmosolyodtam. – Ezek szerint vége. Végre megszabadultam tőle. Ugye?

-          Igen, Miss Philips, vége van. Végre megnyugodhat és élheti az életét.

-          Köszönök mindent nyomozó! – mondtam hálásan miután egy hatalmasat sóhajtottam.

-          Ugyan, csak a munkámat végeztem. Kívánom, hogy legyen nagyon boldog élete.

-          Azon leszek. – mondtam és Nick-re mosolyogtam.

-          Mr. Carpenter!

-          Igen, nyomozó?

-          Kérem, nagyon vigyázzon rá és tegye boldoggá!

-          Úgy lesz.

Néhány percig csendben ültünk egymás mellett. Nehezen hittem el. Vége. Michael meghalt. Nem volt könnyű és kellemes halála, de közel sem szenvedett annyit, mint a családom és én. Mindegy. Végre eltűnt az életemből.

Azt hiszem elég fura arcot vághattam, mert Nick aggódó hangja zökkentett ki a gondolatmenetemből.

-          Dawn! Jól vagy?

-     Igen, jól. Csak egy kicsit fura érzés. Örülök, hogy meghalt, de lelkiismeret furdalásom is van, amiért örülök egy ember halálának. Tudom, hogy jogom van hozzá és megérdemelte a halált azok után, amit tett, de mégis….

-          Érthető, hogy így érzel. Hisz egykor szeretted azt az embert.

-          Igen, szerettem. Tudod, néha az jut eszembe, hogy vajon hol tartanánk most, ha nem esek teherbe.

-          Előbb-utóbb mindenképp megtörtént volna a baj. Ne gondolkozz ezen! Ami elmúlt, azon már nem tudsz változtatni.

-   Igen, igazad van, mint mindig. – mosolyogtam rá. Megráztam magam és nagyot sóhajtottam.  – Naaa….hol is hagytuk abba az előbb?

-          Hmmmm….azt hiszem a legjobb résznél. – mondta pajkosan vigyorogva, magára rántott és megcsókolt.

Eltelt két hét. Michael-t elhamvasztották, a hamvait szétszórták, nyoma sem maradt. Fogalmam sincs ki intézte mindezt, de nem is érdekel. Én teljesen megnyugodtam ez alatt a két hét alatt, a félelmeim megszűntek, újra nyugodtan aludtam. Most már semmi sem akadályozhat meg abban, hogy boldogan éljek.

Nick-el úgy döntöttünk, hogy elutazunk valahová, csak mi ketten. Én kis naív azt hittem, hogy együtt fogjuk eldönteni az úti célt, de nagyot tévedtem. Nick átment rejtélyesbe és semmit sem árult el. Olyan volt, mint egy gyerek, aki élete legnagyobb csínytevésére készül. Imádnivaló volt. Látszott rajta, hogy nagyon izgatott.

Elérkezett az utazás napja és még mindig fogalmam sem volt hova megyünk. Érdekes volt így bepakolni a bőröndöket. Napok óta próbáltam kideríteni az úti célt. Az összes női praktikámat bevetettem, de nem jártam sikerrel. Útban a reptér felé Nick alig bírt megmaradni a fenekén a taxiban. Állandóan piszkálta a sofőrt, hogy menjen gyorsabban. Én is nagyon izgatott voltam. Még sosem ültem repülőn és még sosem voltam külföldön. Nem bírtam magammal, így a taxiban is folyamatosan próbáltam kideríteni hova utazunk.

-          Naaaaa, légyszí, áruld már el hova megyünk! – könyörögtem neki.

-         Ne kíváncsiskodj, mert hamar megöregszel, és én még nagyon sokáig szeretnélek magam mellett tudni! – mondta és az út hátralévő részében nem reagált a faggatózásomra.

Végre megérkeztünk a reptérre. Nick lerendezte a csomagokat, majd leültünk a VIP váróban. Mindig, amikor bemondtak egy járatot, izgatottan figyeltem Gödröcske reakcióját, vajon melyiknél pattan fel. Elhangzott London, Róma, Párizs, Athén és még sorolhatnám. Mindegyiknél reménykedve pillantottam rá, hátha majd most. Nekem bármelyik megfelelt volna, csak már tudnám. De nem. Vigyorogva ült tovább és iszogatta a kávéját. Annyi járatot mondtak már be, mi meg még mindig nem mozdultunk. Kezdtem azt hinni, hogy ez volt a nagy csíny, elhiteti, hogy utazunk, aztán végül nem megyünk sehova. Kezdtem elszomorodni. Egy idő után annyira magamba roskadtam, hogy nem is figyeltem a hangosbemondót. Hirtelen Nick kezét éreztem meg a vállamon. Kérdő tekintettel néztem rá.

-          Gyere, ez a mi járatunk. – mosolygott rám édesen.

-          Mi? Melyik? Mit mondtak? Nem figyeltem! – ocsúdtam fel. És ekkor megismételték:

Megkérjük a New York – Szöul járat utasait, hogy fáradjanak a 8-as kapuhoz és kezdjék meg a beszállást!

-          Mi? Szöulba megyünk? Koreába? Ez most komoly? – kérdeztem hitetlenkedve.

-          Igen. Koreába megyünk. Miért, nem örülsz neki? – kérdezte Gödröcske kicsit kétségbe esve. Válaszul a nyakába ugrottam, kis híján hanyatt estünk.

-          Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Imádlak! Honnan tudtad, hogy mindig is el akartam jutni Szöulba? – amint feltettem a kérdést, már tudtam is a választ. – Claire! Igaz? Ő mondta.

-          Igen, ő volt. – mosolygott rám. – Azt hiszem, vennem kell neki valami igazán komoly ajándékot, hiszen neki köszönhető, hogy ennyire boldog vagy most.

-          Neki és neked. De azt hiszem nincs olyan ajándék, ami kifejezhetné a hálámat. – érzékenyültem el egy pillanatra.

-          Azért majd csak kitalálunk valamit. – válaszolta mosolyogva.

Az út nagyon hosszú volt, 14 óra 35 perc, de első osztályon egész elviselhető. Meg kell jegyeznem, vannak előnyei annak, ha mocskosul gazdag a párod. Csodálatos két hetet töltöttünk el Koreában. Rengeteget kirándultunk, és olyan helyeken jártunk, amikről még álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha eljuthatok oda. Szöul egyszerűen fantasztikus. Gyakran vacsoráztunk Itaewon-ban, mindig máshol, hiszen választék volt bőven. A Marco Polo lett a kedvenc éttermünk. A Cooex Trade Center 52. emeletén volt, ahonnan Szöul éjszakai látképe leírhatatlanul gyönyörű volt. Meglátogattuk a Namsan Towert is, ahonnan szintén csodás kilátás nyílt a városra. Lett egy kedvenc kávézóm is, a Rabbit in the Moon, ahol érintőképernyők voltak beépítve az asztalokba. Lehetett rajtuk játszani, firkálgatni, érdekességeket olvasni. Imádtam.

De a legemlékezetesebb nap augusztus 25-e volt, a szülinapom. Sose fogom elfelejteni, főleg az estét. Életem legszebb ajándékát kaptam. Gödröcske egész nap szétszórt és szórakozott volt. Tudtam, hogy készül valamire és azért ilyen, így eldöntöttem, hogy nem faggatom, hisz így is elég ideges volt. Este a Marco Polo-ban vacsoráztunk, majd következett a meglepetés. Elvitt hajókázni a Han folyón. El se hittem. Nem egyszer célozgattam rá az esti sétáinkon, hogy milyen jó lenne kipróbálni, de ő minden alkalommal nemet mondott. Most már tudom miért. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy az egész hajót kibérelte, így csak mi ketten voltunk és a legénység. Pezsgőt kortyolgatva álltunk a hajó orrában és gyönyörködtünk a város fényeiben. Aztán hirtelen kivette a poharat a kezemből és a sajátjával együtt letette egy asztalra. Szembe fordult velem és megfogta a kezemet. Kérdő tekintettel néztem rá, mire ő beszélni kezdett.

-          Dawn! A mai napig áldom az eszemet, hogy akkor odamentem hozzád a kávézóban. Életem legjobb döntése volt. Te egy csodálatos ember vagy. Egy gyönyörű, okos, vicces, rendkívül tehetséges, erős és bátor nő. Mindennél jobban szeretlek.

Szóhoz sem jutottam. Elengedte a kezemet, fél térdre ereszkedett és a zsebében kezdett kutakodni, majd elővett egy kis dobozt, kinyitotta és felém nyújtotta.

-          Szeretném, ha betöltenéd életem értelmének szerepét! Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?

Tátott szájjal bámultam hol Nick-re, hol arra a káprázatos gyűrűre. Arcán megjelent az az ellenállhatatlan gödröcskés mosoly. Mi mást válaszolhattam volna, mint hogy:

-          Igen, igen! Hát persze, hogy hozzád megyek! – könnyek gyűltek a szemembe, ahogy az ujjamra húzta a gyűrűt és felállt.

-          Köszönöm Dawn! A világ legboldogabb emberévé tettél. – mondta mosolyogva és megcsókolt.