2013. július 12., péntek

16. rész

lfgliugh
-          He? – kérdeztem roppant körültekintően megválogatva a szavaimat.
-          Miért vagy így meglepve?
-          Hát….. Csak egy kicsit megdöbbentem. Hisz még csak két hónapja ismerjük egymást. Nem akarhatsz egy ilyen terhet a nyakadba venni! És……félek, hogy bajod esik.
-          Ne butáskodj! Tudok magamra vigyázni. Egyébként is, az egyetlen, akitől félnünk kellene, az be van zárva. Dawn, én szeretlek. Azt szeretném, ha minden pillanatban mellettem lennél. Arra vágyom, hogy este összebújva aludjunk el, és hogy reggel a te arcodat lássam először. – mondta őszintén, megsimogatta az arcom és megcsókolt.
-          Óóóó Nick! Annyira szeretlek! – eleredtek a könnyeim.
-          Miért sírsz?
-          Mert annyira boldog vagyok. Mióta találkoztunk, úgy érzem, végre újra élek. Tudod, féltem, hogy ha megismered a múltamat, akkor fejvesztve menekülsz majd. Az elmúlt négy évben meg voltam róla győződve, hogy nem érdemlem meg a boldogságot. Tudom, hogy a családom miattam halt meg. Megakadályozhattam volna, de nem tettem. Nem hallgattam senkire, és ez lett a vége.
-          Dawn! Kérlek, ne mondj ilyeneket! Nem a te hibád volt. Ne okold magad. Élned kell és boldognak kell lenned. A családod is ezt szeretné. Ne hagyd, hogy értelmetlen legyen a haláluk.
-          Hogy lehet az, hogy mindig tudod, mit kell mondanod, amitől jobban érzem magam?
-          Ki tudja? Talán zseni vagyok. – vonta meg a vállát és rám kacsintott.
-          Hah, egy szerény zseni. – mondtam nevetve. – Akkor zsenikém. Biztos, hogy velem akarsz élni?
-          Mindennél jobban.
-          Rendben. Csináljuk! Költözzünk össze!
-          Tényleg?
-          Igen, tényleg.
-          Hurrá! – kiáltotta boldogan, mint egy gyerek és rám vetette magát.

Megünnepeltük az összeköltözést. A nappaliban, a fürdőben és a hálószobában is tartottunk egy-egy mini bulit. Már hajnalodott, mire kimerültünk és elcsitultunk. Gödröcske aludt el előbb. Hallgattam egyenletes lélegzését és szívverését. Biztonságban éreztem magam és megnyugodva aludtam el ölelő karjaiban. De nyugalmam nem tartott sokáig, mert álmodtam.

Nick és én hazafelé sétáltunk. Későre járt, az utcák kihaltak voltak, sehol senki. Nyugtalan voltam, mintha valaki figyelne minket. Nick minden áron át akart vágni a sikátoron, hogy hamarabb hazaérjünk. Bárhogy próbáltam lebeszélni, nem jártam sikerrel. Már majdnem kiértünk az utcára, amikor hirtelen egy sötét alak toppant elénk a semmiből. Megtorpantunk. Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy Ő az. Lassan hátrálni kezdtünk. Az alak tett néhány lépést felénk, míg meg nem világította a lámpa fénye. Michael-lel néztünk farkasszemet. Ugyanaz az ördögi vigyor ült az arcán, mint régen.
-          Ne is gondoljatok a menekülésre! Innen nincs kiút. – mondta vigyorogva.
Megfordultam, és láttam, hogy két alak állt a sikátor másik végében, de nem mozdultak. Végünk! Itt fogunk meghalni! Megszorítottam Nick kezét és hozzásimultam.
-          Nick, mihez kezdjünk most? Meg fog ölni minket. – suttogom kétségbeesve.
-          Csak próbálj nyugodt maradni. – válaszolta szintén suttogva.
-          Hééé, társaságban nem illik sugdolózni. Fejezzétek be! – kiabálta Michael dühösen és megindult felénk.
-          Michael! Mit akarsz tőlünk? – kérdezte Nick határozottan miközben hátrálni kezdtünk.
-          Óóóó, tőled semmit. Nekem csak Dawn kell. Ő az enyém.
-          Tévedsz. Ő már hozzám tartozik. Nem engedem, hogy akár csak egy ujjal is hozzáérj.
-          Na ne nevettess! Azt hiszed meg tudsz állítani? Kevés vagy te ahhoz
-          Kérlek, Michael! Hagyd ezt abba! – mondtam Nick elé lépve, összeszedve a bátorságom.
-          Dawn! Mit csinálsz? – kérdezte Nick suttogva.
-          Ne izgulj! Engem nem fog bántani. – válaszoltam szintén suttogva.
-          Ne csináld! – kért Nick. Megszorítottam a kezét és tettemk még egy lépést Michael felé.
-          Michael! Mondd, mégis mit akarsz?
-          Hogy velem gyere.
-          És az után?
-          Hogy hogy az után? Boldogan élünk, míg meg nem halunk.
-          Komolyan? Boldogan? Azt hiszed, el tudom felejteni, amit tettél?
-          Mindent elkövetek majd, hogy elfelejtsd! Megígérem! – már közvetlenül előttem állt. Megsimogatta az arcom. – Kérlek, Dawn! Adj még egy esélyt! Ígérem, hogy boldoggá teszlek. Annyira szeretlek.
-          De én már nem szeretlek téged. Fogd már fel végre! Gyűlöllek! – kiabáltam.
Nem kellett volna. Az arca elborult, meglendítette a kezét és én a falnak estem. Az események felgyorsultak ez után. Nick neki rontott Michael-nek és verekedni kezdtek. Hol az egyikük, hol a másikuk volt fölényben, én meg tehetetlenül néztem őket. Aztán felcsillant a remény. Nick egy jól irányzott ütéssel a földre küldte Michael-t, ráült és úgy ütötte tovább. De hirtelen ott termett a másik két alak és lefogták Nick-et. Michael feltápászkodott és előkapott egy kést.
-          Neeeee, Michael, ne bántsd! Kérlek! – kiáltottam zokogva. A lábai elé kúsztam és úgy könyörögtem neki! – Bármit megteszek, csak ne bántsd! Könyörgöm!
-          Ezzel már elkéstél. – válaszolta vigyorogva és Nick hasába mélyesztette a kést, kihúzta és újra szúrt, majd újra, és újra és újra és………..

Sikítva ültem fel az ágyban. Hirtelen azt se tudtam hol vagyok. Körbenéztem, de egyedül voltam az ágyban.
-          Nick! Nick! Merre vagy? – kérdeztem hisztérikus hangon.
Semmi válasz. Kipattantam az ágyból és körbejártam a lakást. Nem volt sehol. Úristen! Nem álom volt? Tényleg megtörtént? Abban a pillanatban magam sem tudtam mi a valóság és mi a képzelet. Lemerevedve álltam a nappali közepén. Aztán kinyílt a bejárati ajtó és Nick sétált be rajta jellegzetes mosolyával az arcán, szatyorral a kezében. Mint akit rakétából lőttek ki, úgy futottam hozzá és zokogva a megkönnyebbüléstől a nyakába ugrottam. Elhajította a szatyrokat, hogy el tudjon kapni. Nem sok hiányzott hozzá, hogy együtt essünk ki a nyitott ajtón.
-          Naaaa, ennyire hiányoztam? – kérdezte még mindig vidáman. – Csak leugrottam reggelit venni.
-          Nem haltál meg! Életben vagy! Csak álmodtam! – hadartam most már csak szipogva.
-          Dawny! Így egy mukkot sem értek abból, amit mondasz. – mondta. Kicsit eltolt magától és a szemembe nézett. Arcáról eltűnt a huncut mosoly és aggodalom vette át a helyét. Becsukta az ajtót, a kanapéhoz tolt és leültetett. – Most pedig nyugodj meg és mondd el mi történt!
-          Rémálmom volt.
-          Egy újabb rossz emlék?
-          Nem, ez most…..más volt. Te is…..benne voltál. Michael…..megölt……téged. És….. én …..nem tudtam……megakadályozni. Azt hiszem…..mégsem jó ötlet…..az összeköltözés. – képtelen voltam a szemébe nézni.
-          Dawn! Nézz rám! – két kezébe fogta az arcomat és maga felé fordított – Ne csináld ezt! Ez csak egy álom volt. Kérlek! Felejtsd el! Michael nem árthat nekünk, be van zárva.
-          És az a másik fickó? Mi van, ha egyszer csak megunja a levelezgetést és a tettek mezejére lép?
-          Ráérünk emiatt aggódni akkor, ha megtörténik. Ne engedd, hogy a félelmeid a boldogságunk újába álljanak! 
-          De…….nem élném túl, ha téged is elveszítenélek.
-          Ez nem fog megtörténni. Ígérem. – mondta. Finoman megcsókolt és átölelt.

Kezdtem egy kicsit megnyugodni. Igaza volt. Nem engedhetem, hogy a félelmeim irányítsanak. Nick szeret engem és én is szeretem őt. Össze fogunk költözni. És ha az égiek is úgy akarják, akkor együtt fogunk megöregedni.
Mintegy végszóra, megcsörrent a telefonom. Kelletlenül bontakoztam ki Gödröcske öleléséből. Előkotortam a készüléket a táskámból és elég morcosan szóltam bele.
-          Tessék?
-          ……….
-          Halló!
-          ……….
-          Ha nem szól bele, leteszem. – kezdtem nagyon dühös lenni.
-    Ugye nem felejted el, mit ígértem?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése