18. rész

Eltelt egy hónap. Nem is lehetnék boldogabb. Nick-el élni egy álom. Úgy kezel, mintha hercegnő lennék. Lesi minden kívánságomat. Minden reggel ágyba kapom a reggelit. Szinte minden nap hoz nekem virágot, amikor hazajön a munkából. Lassan olyan a lakás, mint egy virágbolt. Bárhova nézek, virág virág hátán.

Nick lakásában kapott helyet a műtermem, ami egyszerűen tökéletes lett, imádom. Az új képeim szöges ellentétben állnak a régebbi alkotásaimmal: színesek, vidámak, süt róluk a szerelem és a boldogság, amit érzek. Olyan sokat festek, hogy ha így haladok, hamarosan újabb kiállításom lesz. Az első nagyon sikeres volt. Csupa jó kritika jelent meg az újságokban, a legtöbb képemet meg is vették. Szóval minden szép és jó.

Az elmúlt egy hónapban Michael semmilyen formában nem bukkant fel. Kezdem elhinni, hogy a kiállításon csak hallucináltam, és a telefonban sem az ő hangját hallottam. Reménykedem benne, hogy az a valaki, aki az őrületbe akart kergetni, megunta és más szórakozás után nézett. Bízom benne, hogy lezárhatom életemnek ezt a szakaszát, eltemethetem magamban a múlt árnyait és végre koncentrálhatok a boldog jelenre és a még boldogabb jövőre. Persze mind ez nem olyan egyszerű, ahogy én azt szeretném. Bármennyire is boldog vagyok, nehezen szabadulok meg a félelmeimtől. Talán Michael halála kellene ahhoz, hogy teljesen megnyugodjak. Amikor egyedül vagyok otthon, időnként azon kapom magam, hogy ülök egyhelyben, bámulok magam elé, és remegek a félelemtől. Félek, hogy mindez csak ideiglenes, hogy ennek is vége lesz egyszer és én megint magamra maradok a démonaimmal. Még mindig félek, hogy Michael valahogy kiszabadul és betartja az ígéretét: megtalál és mindent ott folytat, ahol négy éve abbahagyta. Rettegek, hogy Nick-nek – vagy bárki másnak – baja esik, miattam. Rettegek, hogy elveszítem a férfit, akit mindennél jobban szeretek. Azt nem élném túl, ebben biztos vagyok. Hiszen ő az, aki kirángatott a mélyből. Ő az, aki miatt élni akarok, aki értelmet adott az életemnek, aki elhitette velem, hogy megérdemlem a boldogságot.

Persze nem csak Gödröcskének köszönhetem, hogy ott tartok, ahol. Az elmúlt négy évet Claire nélkül nem éltem volna túl. Ha ezer évig élnék, akkor se lennék képes visszafizetni neki mindazt, amit tőle kaptam. Gyerekkorunk óta olyan nekem mintha a nővérem lenne, pedig csak három hónappal idősebb nálam. Mindig ott volt, ha szükségem volt rá. A családom halála után mindent elkövetett, hogy megkönnyítse a napjaimat. Megszámolni se tudom, hányszor gondoltam az öngyilkosságra. Ha Claire nem lett volna, valószínűleg meg is teszem. De ott volt, és meghallgatott, vígasztalt és felvidított. Mindent megtett, hogy életben tartson. Egy személyben volt az anyám, az apám, a testvérem, a legjobb barátom, az agyturkászom és a lelki szemetesládám. Emlékszem mennyire boldog volt, amikor újra elkezdtem festeni. Igen, a festés. Életem másik megmentője. Valószínűleg, ha valaki ránéz a képeimre, azt gondolja milyen sötét, lehangoló, néhol ijesztő alkotások. Ha én rájuk nézek, akkor a szüleim és a bátyám élettelen testét látom egy hatalmas vértócsában, látom és hallom Michael ördögi nevetését, és újra átélek mindent, ami a vele töltött három évben történt. Amíg nem kezdtem el újra festeni, ezek a képek a nap minden pillanatában az agyamban voltak, ezeket láttam nappal, ezeket láttam, amikor lehunytam a szemem és ezeket láttam a rémálmaimban. De ahogy egyre több és több kép készült el, egyre ritkábban gondoltam a múltra, mígnem eljutottam odáig, hogy már „csak” az álmaimban jöttek elő a múlt árnyai. Nem mondhatnám, hogy újra normális életet éltem, hisz nem jártam el sehova, alig mozdultam ki a lakásomból. De voltak jobb napjaim, amikor elég bátorságot éreztem ahhoz, hogy elmenjek egy kicsit sétálni, sőt nagy ritkán olyan is előfordult, hogy beültem egy kávézóba vagy étterembe. Aztán, úgy egy éve, Clarke nyomozó meglátogatott és meglátta a képeimet. Felajánlotta, hogy ha gondolom, bemutat egy ismerősének, akinek galériája van New York-ban. Sokat tépelődtem rajta, de végül – főképp Claire unszolására – elfogadtam az ajánlatát. A fickó nagyon lelkes volt, rögtön közölte, hogy ezeket a képeket ki kell állítani és ha beleegyezek, akkor majd ő mindenről gondoskodik. Nehezen hittem el, hogy mindez valóban megtörténik. Hogy egyik napról a másikra lehetőséget kapok arra, hogy valóra váltsam az álmom. Mindig is arra vágytam, hogy egyszer kiállítsák a műveimet. És tessék, megtörtént. Nagy lökést adott nekem. Reménykedni kezdtem, hogy talán van még miért élnem, hogy még van esélyem egy boldog életre. Aztán jött Gödröcske és ez a remény bizonyossággá vált.

Az elmúlt három hónapban, mióta együtt vagyunk, voltak hullámvölgyek, de túljutottunk rajtuk, együtt. A szerelme erőt és bátorságot adott ahhoz, hogy ne zuhanjak vissza a mélybe. Ha ő nem lett volna mellettem, belegondolni se merek hogy reagáltam volna a kiállításon történtekre, vagy a telefonhívásra. De Gödröcske itt van és minden együtt töltött percben érezteti velem, hogy különleges vagyok, hogy érdemes vagyok a szerelmére. Fogalmam sincs, hogy fogom mindezt viszonozni, de azon leszek, hogy soha ne okozzak neki fájdalmat és igyekszem olyan boldoggá tenni, hogy annak az ellenállhatatlan gödröcskés mosolynak esélye se legyen eltűnni az arcáról.

Néha arra gondolok, hogy a családom küldte őt nekem. De ilyenkor mindig felteszem magamban a kérdést: miért csak most? Nem lehetett volna egy kicsit hamarabb?

Elmélkedésemet kulcszörgés hangja szakította félbe. Gödröcske megérkezett. Újabb csokor virággal lépett be az ajtón. Mosolyogva sétáltam oda hozzá, elvettem a virágot és megcsókoltam. Beletelt némi időbe mire találtam egy üres vázát, pedig az utóbbi időben elég sokat vettem.  Mire lerendeztem a virágot az én egyetlenem már kényelembe is helyezte magát a kanapén, egy szál boxerben, csukott szemmel feküdt a hátán. Mindig elámulok kisfiús arcán és tökéletesen kidolgozott testén. Elégedett mosollyal az arcomon odasétáltam hozzá és az ölébe ültem. Kinyitotta a szemét és rám mosolygott. Megszabadultam lenge nyári ruhámtól, ráhajoltam és szenvedélyesen megcsókoltam.

-          Milyen volt a napod? – kérdezte megszakítva a csókot.

-          Csak a szokásos. És a tiéd?

-          Dettó.

-   Remek. Akkor most, hogy ezt így kitárgyaltuk, folytathatnánk, amit elkezdtünk? – kérdeztem és rátapadtam a szájára.

-          Ühüm – hümmögte válaszul a számba.

Felfedező útra indultam a nyakától, végigcsókoltam a mellkasát és a hasát, majd elérkeztem dudorodó férfiasságához. A boxeren keresztül kezdtem simogatni és csókolgatni, amikor megcsörrent a telefonom.

-          Ó, hogy az a……. – mondtuk szinte egyszerre.

-     Ki a fene lehet az? Baromi rosszul időzít. – mérgelődtem miközben a telefonért nyúltam. – Halló? – szóltam bele nem túl barátságosan meg se nézve a kijelzőt.

-          Miss Philips! Clarke nyomozó vagyok.

-          Áá, nyomozó. Ha nem sürgős a dolog, visszahívhatnám később? Épp belekezdtünk valamibe.

-          Sajnálom, hogy megzavartam, de fontos mondandóm van.

-          Jó hír vagy rossz hír?

-          Nos, úgy gondolom Önnek jó hír.

-          És mi lenne az? – kérdeztem most már kíváncsian.

-          Michael meghalt.