17. rész

Kikerekedett szemekkel meredtem Nick-re. Képtelen voltam megszólalni. A vonalban hallottam Micahel ördögi nevetését. Nick kikapta a kezemből a telefont és beleszólt.

-          Ki beszél? ….. Halló! …… Halló!

Elvette a fülétől a készüléket és kérdő tekintettel nézett rám.

-          Dawn! Ki volt az?

-          Michael. – suttogtam.

-          Biztos vagy benne?

-          Igen. Megismertem a hangját és a ….. nevetését. Te nem hallottad?

-          Nem. Már letette.

-          Nem hiszel nekem, ugye?

-          Már a kiállításon is mondtam, hogy hiszek neked.

-    Ne hazudj! – emeltem fel a hangom. – Tudom, hogy nem hiszel nekem. Azt hiszed, hogy megint hallucináltam.

-          Dawn….

-          Ne! Ne mondj semmit! Csak menj el! – kiabáltam. Felpattantam, berohantam a hálóba és becsaptam az ajtót. Az ágyra vetettem magam és arcomat a párnába fúrva sírni kezdtem.

Nick néhány perc múlva jött utánam. Mellém feküdt és simogatni kezdte a hátamat. Leráztam magamról a kezét mire ő sóhajtott egy nagyot.

-          Felhívtam Clarke nyomozót, hogy nézzen utána a hívásnak. – mondta, de nem reagáltam rá. – Dawn, kérlek! Nézz rám! – nem néztem rá. – Dawn, kérlek, ne taszíts el magadtól! Mondtam, hogy hiszek neked. Csak….

-          Csak mi? – fordultam felé dühösen.

-          Csak….csak….. én tényleg nem értem, hogy lehetséges az, hogy Michael kiállításra járkál, meg postást játszik és kedvére telefonálgat. És hát…. Clarke nyomozó is azt mondta, hogy nem hagyta el a szobáját.

-          Tisztában vagyok vele, hogy mit mondott. – ültem fel dühösen. – Azzal is tisztában vagyok, hogy semmi értelme annak, hogy mindez Michael műve. Hidd el, tudom, hogy ez az egész kész káosz. Ennek ellenére meg vagyok győződve arról, hogy őt láttam a kiállításon és őt hallottam a telefonban. De tudod mi a legrosszabb ebben az egészben? – nem hagytam válaszolni. – Az, hogy a férfi, akit szeretek, a férfi, aki állítólag szeret és össze akar velem költözni, őrültnek néz és nem hisz nekem. – Nick felült, megragadta a vállaimat és a szemembe nézett.

-      Mondtam én olyat, hogy őrült vagy? Mondtam akár egyszer is azt, hogy nem hiszek neked? – nem hagyta, hogy válaszoljak. – Dawn! Én tényleg szeretlek. Nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyire. Azt akarom, hogy minden pillanatban mellettem legyél. Vigyázni akarok rád. Boldoggá akarlak tenni. Kérlek….kérlek bízz bennem!

Igaza van. Egyszer se mondta, hogy őrült vagyok. Egyszer se mondta, hogy nem hisz nekem. Mégis mi a fenét művelek? Képes lennék ellökni magamtól csak mert próbál logikusan gondolkodni ebben a káoszban?

-          Sajnálom. – mondtam halkan. – Én…én….teljesen össze vagyok zavarodva. Rettegek attól, hogy újra át kell élnem a múltat. Rettegek, hogy elveszítelek. Félek, mert nem tudom, hogy ki csinálja ezt velem. Félek, hogy bele fogok őrülni ebbe az egészbe.

-          Megértelek. – húzott magához és szorosan átölelt. – De engedd, hogy melletted legyek! Engedd, hogy segítsek! Együtt megbirkózunk ezzel. Rendben?

-          Rendben. – válaszoltam némi hallgatás után. Elmosolyodott és megcsókolt.

-      Na! Most hogy ezt tisztáztuk, gyerünk együnk valamit és essünk neki a költözködésnek. – mondta és elindult kifelé

-          A költözésnek? Most? – kérdeztem döbbenten.

-    Igen. Gondoltam minek halogatni a dolgot. Nincs igazam? – fordult vissza az ajtóban arcán azzal az ellenállhatatlan gödröcskés mosolyával.

-          Végül is. Miért is ne? – válaszoltam mosolyogva.

Megebédeltünk és elkezdtük bedobozolni a cuccaimat. Délután Clarke nyomozó beugrott a levélért és azért, hogy közölje nem találtak semmi használhatót a hívással kapcsolatban. Annyit sikerült kideríteni, hogy egy eldobható mobilról hívtak, de azokat szinte lehetetlen lenyomozni.

-     Sajnálom, hogy nem sikerült többet kideríteni. Természetesen felhívtam a pszichiátriát is a biztonság kedvéért, de azt mondták, mint a múltkor. Michael nem hagyta el a szobáját.

-          Semmi baj, nyomozó. – mondtam.

-          És mi ez a sok doboz? Csak nem lomtalanítás van?

-          Nem. Összeköltözünk. – mondtam vidáman.

-          Hogy? – kérdezte meglepetten. – Nem korai ez egy kicsit?

-   Ugyan már nyomozó. A mai rohanó világban, nem szabad halogatni a dolgokat. – mondta Nick mosolyogva.

-          Öööö…..igaz. – válaszolta Clarke kissé zavartan. – Akkor jó munkát és……gratulálok.

Már későre járt mire végeztünk a pakolással. A legfontosabb dolgok elfértek egy bőröndben, így csak ezt vittük magunkkal, a többi cucc ráér. Fél órával később már Nick lakása előtt álltunk. Kinyitotta az ajtót, betette a bőröndöt majd felém fordult, az ölébe kapott és így léptünk be immár közös otthonunkba.

  

EKÖZBEN A PSZICHIÁTRIÁN

-          Hé Michael! Megjött Thomas bácsi. – szólt Kevin.

-          Már ideje volt, bácsikám. Azt hittem már nem is jössz. – üdvözölte Michael a látogatóját.

-          Te idióta! Mégis mi a fenét művelsz? – kiabálta Thomas bácsi.

-          Bácsikám, halkabban, még meghallanak. – csitítgatta őt Kevin.

-    Leszarom! – nézett dühösen az ápolóra, majd nagyot sóhajtott, visszafordult Michael felé és valamivel halkabban folytatta. – Mégis hogy képzelted, hogy elmész a kiállításra? És a telefon? És te Kevin! Hogy jutott eszedbe, hogy kockáztatod az állásod, ami kulcsfontosságú a tervünkben? Mindkettőtöknek elment a józan esze?

-          Sajnálom bácsikám. – mondta halkan az ápoló.

-          Basszus Kevin! Mondtam, hogy tartsd a szád. – sziszegte a fogai közt Michael.

-          Ne az öcsédre legyél dühös, te idióta! Miért nem a terv szerint haladsz?

-          Mert ez így sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb?

-          És ha lebuksz?

-          Akkor mi van? Legrosszabb esetben visszakerülök a börtönbe. – vonta meg a vállát Michael.

-          És kiszórakoztad magad?

-          Mondjuk.

-          Mondjuk? Ez meg milyen válasz? Remélem, nem tervezel egyéb őrültséget?

-          Ne aggódj bácsikám! Ígérem, hogy ez után követem a tervünket.

-      Nagyon helyes. Feledkezz meg egy időre arról a libáról és koncentrálj arra, hogy minden simán menjen.

-          Igenis bácsikám. – kacsintott rá Michael.

-          Te idióta…. – mosolygott Thomas bácsi.