Már csak egy hét volt hátra a kiállításig. Szombat volt és
meghívtam vacsorára Nick-et, James-t és Eric-et. Nick természetesen már
korábban átjött, azzal az ürüggyel, hogy segít a vacsora előkészületeiben.
Mondhatom, hatalmas segítség volt. Próbálkozott a zöldség szeleteléssel, de
jobbnak láttam kikapni a kezéből a kést, mielőtt az ujjait is beleaprítja a
salátába. Majd megkértem hámozza meg a krumplit. Sajnos a hiper-szuper krumpli
hámozóm szőrén-szálán eltűnt, így kénytelen voltam ismét kést adni a kezébe.
Igaz, hogy a krumpli felétől megszabadult hámozás címszó alatt, de legalább a
kezei egyben maradtak. Úgy döntöttem, hogy Gödröcske nagyon elfáradt a sok
munkában, így elküldtem pihenni. Duzzogva, de engedelmeskedett. Körül-belül egy
óra múlva befejeztem az előkészületeket. Nicky fiút a kanapén találtam meg,
édesen szunyókált. Finoman megpusziltam a homlokát, mire kinyitotta a szemét.
-
Mennyi időnk van még?
-
Durván két óra!
-
Szuper! – kiáltott fel, magához rántott és
rátapadt a számra.
Mondanom sem kell, eljátszottuk az időt. James-t és Eric-et
hétre vártuk és már fél hét is elmúlt, én meg még mindig bugyiban és
melltartóban álltam a szekrény előtt és azon tanakodtam, hogy mit vegyek fel.
Eközben Nick az ágyon terpeszkedett, teljesen felöltözve, kéjes vigyorral az
arcán és remekül mulatott rajtam.
-
Ne vigyorogj, hanem inkább segíts! – néztem rá
durcásan.
- Tényleg nem értem a dilemmádat. Mindenben
csodásan festesz. Én személy szerint a mostani öltözékeddel is teljes mértékben
elégedett vagyok. Biztos James-nek és Eric-nek is tetszene. Megalapozná az este
hangulatát, az biztos. – és nevetni kezdett.
-
Nick! – emeltem fel a hangom. – Így nem
segítesz.
-
Jó, jó, bocsi. Komolyra fordítva a szót. Nem
szeretném, ha a fiúk irigykednének. Szóval semmi kihívó. – Felállt és a
szekrényemhez ballagott, majd válogatni kezdett a ruháim között. Végül a
szekrény hátuljából elővarázsolta a síruhámat.
– Ááááá, ez lesz a legjobb. Ez mindent takar, amit kell. – nézett rám
diadalmasan.
-
Úgy gondolod ez illik legjobban a mai estéhez? –
kérdeztem és magam elé tartottam a ruhát.
-
Óóóó, igen. Tökéletes. – válaszolta és majd
megpukkadt a visszatartott nevetéstől.
- Na jó! Kifelé! – vágtam hozzá a síruhát. – Itt
nem veszem hasznodat. Inkább keresd meg a fiúk meghívóját a kiállításra. Ott
lesz valahol az előszobai szekrény felső fiókjában. – ezzel kilökdöstem a
hálóból és magamra zártam az ajtót.
Végül egy virágmintás, térdig érő, rövid ujjú, nem túl
kivágott ruha mellett döntöttem. Belebújtam egy hozzá illó magas sarkúba, a
hajamat lazán összefogtam, feldobtam egy kis sminket, magamra fújtam némi
parfümöt és kilibegtem a hálóból. Nick a kanapén ült és néhány boríték volt a
kezében.
-
Na, hogy festek?
-
Gyönyörű vagy, mint mindig. – nézett rám
mosolyogva.
-
Megtaláltad a meghívókat? – kérdeztem és leültem
mellé a kanapéra.
-
Igen. De találtam mást is.
-
Mit?
-
Ezek azok a levelek, amiket Michael küldött,
igaz?
-
Igen. – sóhajtottam.
-
Mikor jött az utolsó?
-
Akkor, amikor Claire-nél voltam.
-
És miért nem szabadultál meg tőlük?
- Nem tudom. Clarke nyomozó azt mondta, hogy ne
dobjam ki, hátha kelleni fog. Az utolsót csak megszokásból bedobtam a többihez.
Nem érdekelt. Még Clarke nyomozót se hívtam fel miatta. Érdekes, hogy ő sem
hívott.
-
Apropó Clarke nyomozó! Milyen kapcsolatban
vagytok? – kérdezte gyanakodva.
- Ő mondta meg, hogy a családom meghalt. Neki
mondtam el először, hogy mik történtek velem. Neki szóltam először a levelekről
és a költözésekről. Ezen kívül időnként felhív megkérdezni hogy vagyok. Ennyi.
Miért? Csak nem féltékeny vagy?
-
Ugyan dehogy, hisz az apád lehetne. Csak
kérdeztem……Akkor kidobod a leveleket?
- Persze. Már nincs jelentőségük. – megfogtam a
borítékokat, apró fecnikre téptem őket és kidobtam a szemetesbe. Ebben a
pillanatban csengettek.
Nick-el egymásra mosolyogtunk, nagy levegőt vettünk és
beengedtük a két bohócot.
EKÖZBEN A PSZICHIÁTRIÁN
Látogató érkezett
Michael-hez egy ősz hajú, szakállas, kissé ápolatlan külsejű férfi személyében.
A férfi Kevin-nel, az ápolóval lépett be a beteg szobájába.
-
Michael! –
szólt Kevin. – Megérkezett Thomas bácsi.
Michael felemelte a
fejét, kiszállt a tolókocsiból, nagyot nyújtózott, odament vendégéhez és
megölelték egymást.
-
Bácsikám!
Örülök, hogy látlak! Már azt hittem, hogy elfeledkeztél rólam.
-
Ugyan
dehogy! Csak sok dolgom volt az utóbbi pár hétben. És, hogy érzed magad? Nem
árt meg neked az a sok placebo, amit a nyugtató helyett kapsz? – kérdezte
Thomas bácsi nevetve.
-
Erről Kevin-t
kérdezd! Ő az illetékes.
-
Nem lesz
tőle semmi baja. – válaszolta Kevin unottan.
- Tényleg
öcsi, és mit csináltál azzal, amit be kellett volna adnod nekem? – kérdezte Michael
kíváncsian.
-
Jó pénzért
elpasszoltam a haveroknak.
-
Ügyes fiú!
– veregette meg Michael a vállát.
-
És, hogy
haladnak az előkészületek? – válottt témát Michael. – A kis Dawny látogatása
majdnem mindent tönkre tett. Ha nem tudtam volna előre, hogy jön, valószínűleg
lebuktattam volna magam.
- De
szerencsére nem így történt. Egyébként ne aggódj, minden a terv szerint halad.
– válaszolta Thomas bácsi.
-
Nagyszerű!
Már csak néhány napot kell itt kibírnom. El se hiszem milyen gyorsan elrepült
ez az 1 hónap. Ó, Bácsikám! Olyan, mintha csak tegnap jöttél volna be a
börtönbe azzal az újságcikkel. Alig ismertelek meg abban a maskarában. Majdnem
röhögő görcsöt kaptam, amikor rájöttem, hogy te vagy az. – mondta Michael
nevetve.
-
Jól van,
elég! Ha kiszórakoztad magad, akkor térjünk a tárgyra. Nincs sok időnk. – mondta
kissé sértetten Thomas bácsi.
-
Igazad
van. Szóval a részletek……
Az este remekül telt. A fiúk éjfél felé imbolyogtak ki a
lakásból. Ahogy becsuktam az ajtót mögöttük, két kar fonódott a derekam köré és
Nick édes hangját hallottam a fülemben.
-
Úgy megkívántam valamit.
-
Hmmm….valóban? – szembe fordultam vele és
átöleltem a nyakát. – És mi lenne az?
- Te! – válaszolta és birtokba vette ajkaimat. A fenekem
alá nyúlt, felkapott, a derekára fontam a lábaimat és már úton is voltunk a
hálószobába.
Folytatást, folytatást egyre izgalmasabb :D
VálaszTörlésIgyekszem, igyekszem!! :D
Törlés