21. rész

Csendben léptem be a lakásba nehogy felébresszem Dawny-t. Elmúlt éjfél, úgyhogy már biztos édesen szuszog. Lábujjhegyen beosontam a hálószobába, de legnagyobb meglepetésemre az ágy üres volt és érintetlen. Felkapcsoltam a lámpákat és a nevét kiabálva körbejártam a lakást, de nem volt sehol. A fürdőszobában a törölközője és a kád száraz volt, a konyhában semmi nyoma a vacsorának. Ezek szerint haza se jött. De akkor hol lehet? Hirtelen nagyon rossz érzésem támadt. Előkaptam a mobilom és felhívtam. „Az ön által hívott szám jelenleg nem elérhető, a sípszó után hagyjon üzenetet!” Mi a ……? Nem törődve a kései órával felhívtam Claire-t. A sokadik csörgésre végre felvette.

-          Hmmmm?

-          Claire! Nick vagyok. Ugye Dawn ott van nálad?

-          Nick? Mi? Dawn? Nem, nincs itt. Miért?

-          Mert itthon sincs.

-          Micsoda? Nyolc óra körül váltunk el és elindult haza.

-          De nem érkezett meg. A telefonja meg ki van kapcsolva. Valami történt vele, érzem.

-          Úristen! Most mihez kezdjünk?

-          Mi történt? – hallottam meg a háttérből James álmos hangját.

-          Claire! James van ott, ugye?

-          Igen!

-          Remek! Szedjétek össze Eric-et és gyertek ide!

-          Rendben, indulunk.

Leraktam a telefont és elkezdtem gondolkozni. Mit kéne tennem? Ha baleset érte, akkor kórházban van. De akkor már értesítettek volna, nem? És ha megtámadták és egy sikátorban fekszik valahol? ÁÁÁÁÁÁÁÁ! Miért kell mindjárt a legrosszabbra gondolnom? De hát mi másra gondolhatnék? Nem jött haza, a telefonja ki van kapcsolva….. Dawn, kicsim! Merre vagy?

EKÖZBEN

Kezdtem magamhoz térni. A fejem lüktetett és homályosan láttam. Pislogtam néhányat és szépen lassan kitisztult a kép. Körbenéztem. Ez a régi lakásom, a hálószobám, az ágyam. Hogy kerülök én ide? Az utolsó, amire emlékszem, hogy végre megláttam a főutat, egy éles fájdalom és aztán filmszakadás. Felkeltem és a szoba ajtajához sétáltam. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó zárva volt. Mi ez az egész? Lehet, hogy Nick megtalált és idehozott? De akkor miért van zárva az ajtó? És egyébként is, hogy találhatott volna rám, hisz még én se tudtam hol vagyok. Már pedig valaki idehozott. Mert, hogy nem én jöttem ide és zártam magamra az ajtót kívülről, az biztos. Nagyon rossz érzés kerített a hatalmába. Nem akarom megvárni, hogy kiderüljön, ki hozott ide. Azonnal el kell innen tűnnöm. Mivel az ajtó zárva volt, az ablakhoz mentem. Széthúztam a függönyt és…..te jó ég……valaki bedeszkázta. Mi a fene folyik itt? Nyugi Dawn, higgadj le! Gondolkozz! Telefon! Hol a táskám? Átkutattam a szobát, de persze nem találtam sehol. A vonalas telefonom, ami az ágyam mellett volt az éjjeli szekrényen, szintén nem volt sehol. Mi a fene folyik itt? Ki hozhatott ide? Gondolkoztam és csak egy emberre tudtam gondolni: aki a leveleket írta. Csakis ő lehet. Remek. Amikor már azt hittem, hogy lezárhatom a múltat, az újra kísérteni kezd. Csapdába estem, ahonnan nincs kiút. Összekuporodtam a sarokban és vártam, hogy betoppanjon titokzatos elrablóm.

EKÖZBEN

Amíg vártam Claire-t és a fiúkat kinyomtattam a New York-i kórházak listáját. Megérkeztek és rögtön elkezdtünk telefonálni. Két óra alatt végeztünk, de nem lettünk okosabbak. Hívhattuk volna a rendőrséget, de azok úgyse csinálnak semmit 48 óráig. Végül Claire felvetette, hogy hívjuk fel Clarke nyomozót, de nem vette fel. Jellemző. Amikor tényleg szükség lenne rá, akkor nem elérhető. Megállás nélkül hívtam a nyomozót a vonalas telefonról, közben felváltva néztem a telefonom kijelzőjét (hátha Dawn hív) és a bejárati ajtót (hátha egyszer csak betoppan), s közben imádkoztam, hogy Dawn épségben legyen!

EKÖZBEN

Iszonyatosan féltem. Mi a francért kellett nekem sötétben sétálgatnom? Miért nem ültem taxiba, mint minden más normális ember? Miért történik velem mindez? Mit akar tőlem az az őrült? Folyamatosan járt az agyam, de nem találtam választ a kérdéseimre. Aztán meghallottam: ajtócsapódás, léptek zaja, halk beszélgetés. Az ajtóhoz osontam és hallgatóztam. Férfiak beszélgettek, de nem tudtam kivenni, mit mondanak. Egy telefon folyamatosan csörgött, de úgy tűnt nem foglalkoznak vele. Aztán csend lett. Rátapadtam az ajtóra. de nem hallottam semmit. Újra megszólalt a telefon és ezúttal felvették. A férfi ingerülten szólt bele a telefonba. Ahogy meghallottam a hangját, nem hittem a fülemnek. Nem! Ez lehetetlen! Mit keres ő itt? Ennek semmi értelme! 

EKÖZBEN

Egy órán keresztül folyamatosan próbáltuk elérni Clarke-ot, mire végre felvette azt az átkozott telefont.

-          Tessék, Clarke.

-          Clarke nyomozó! Nick Carpenter vagyok. Kérem, segítsen!

-          Mr. Carpenter! Mi történt? Miért ilyen zaklatott a hangja?

-          Dawn eltűnt.

-          Hogy mondja?

-     Dawn…..eltűnt. Nincs sehol. A telefonja ki van kapcsolva. Már felhívtuk a kórházakat, de semmi. Kérem, segítsen!

-          Mr. Carpenter, kérem, nyugodjon meg! Tudja, hogy 48 óráig nem tehetünk semmit.

-      Tudom. De muszáj csinálnia valamit. Biztos, hogy történt vele valami. Elrabolták, vagy még rosszabb. Tudja, hogy az az őrült, aki a leveleket írogatta, még szabadlábon van. Ki tudja mire képes? Kérem, nyomozó!

-          Rendben van. Meglátom, mit tehetek. Majd jelentkezem.

-          Köszönöm nyomozó.

EKÖZBEN

Dörömbölni kezdtem az ajtón.

-          Clarke nyomozó! Itt vagyok. Kérem, segítsen! Clarke nyomozó!

Semmi válasz. Miért nem segít? Hallania kell engem. Mi történik itt? Kétségbeesve és zokogva dörömböltem és kiabáltam tovább.

-          Hahó! Hall engem? Kérem! Clarke nyomozó! Szabadítson ki!

Abbahagytam és vártam. Közeledő lépteket hallottam. A falhoz hátráltam, megmarkoltam az éjjeli lámpát, a fejem fölé emeltem és vártam. Kinyílt az ajtó, de nem az lépett be rajta, akit reméltem. Ahogy tudatosult bennem, hogy ki áll előttem, rögtönzött fegyverem kiesett a kezemből és újra minden sötétségbe borult.