22. rész

-          Nick! – kiáltott fel Claire én meg majdnem leestem a kanapéról ijedtemben.

-          Mi az?

-          A régi lakásában nem lehet?

-          Már én is gondoltam rá, de a kulcs a helyén van. Meg egyébként is minek menne oda? Minden cucca itt van.

-          A fenébe! Akkor hol lehet? – tette fel Claire az 1 millió dolláros kérdést, ki tudja hanyadszorra.

EKÖZBEN

Kinyitottam a szemem és az ágyamban feküdtem. A szobaajtó irányába néztem, ami tárva-nyitva volt.

-          Micsoda rémálom. – mondtam egy nagy sóhaj kíséretében miközben felültem.

-          Khm. Nem akarlak kiábrándítani édes, de ez nem álom, ez a valóság.

Riadtan kaptam a fejem a hang irányába és nem akartam hinni a szememnek. Az ablak melletti fotelben ült ördögi vigyorral az arcán.

-          Mi-Michael?.....De….te……ez….ez lehetetlen! Te….te ha….halott vagy! És hol…. van….Clarke nyomozó? Az…..az ő hangját hall….hallottam. – dadogtam és hátrálni kezdtem az ágyon, amíg hátam a falnak nem ütközött.

-          Hát amint látod, élek és virulok. – mosolygott. – Amúgy nem tudom miről beszélsz. Rajtam kívül nem volt itt senki. – felállt és tett egy lépést felém.

-          Ne! Maradj ahol vagy! Kérlek! Ne gyere közelebb!

-          Jól van. Adok egy kis időt, hogy feldolgozd. De ne várass sokáig. Már négy éve várok erre a pillanatra. – ült vissza a fotelbe.

-          Mi? Én….én ezt nem értem. Meghaltál és elhamvasztottak. Hogy lehetsz mégis itt?

-          Nem emlékszel? Mondtam, hogy ha beledöglök is, akkor is kiszabadulok és újra együtt leszünk.

-          Nem, nem, nem….. Ez csak egy rossz álom. Ez nem lehet a valóság. – behunytam a szemem és reméltem, hogyha újra kinyitom, akkor már nem lesz ott. De ott volt.

-          De, de. Ez a valóság. Itt vagy velem és örökre együtt maradunk. – mondta önelégült vigyorral az arcán.

-          Örökre? Te megőrültél. Eszemben sincs veled maradni. Azt akarom, hogy tűnj el az életemből. – kiabáltam a könnyeimmel küszködve.

-          Nos, ez nem fog megtörténni. – mondta mosolyogva. – Akarod hallani hogy sikerült kijutnom? – kérdezte izgatottan.

-          Nem. Nem akarom. Látni sem bírlak. A hangodat sem akarom hallani. – kiabáltam.

Felugrottam és gondolkodás nélkül rohanni kezdtem. Elértem a bejárati ajtót, de természetesen zárva volt. Mégis mit képzeltem? Térdre rogytam és zokogni kezdtem.

-          Dawn! Higgadj le, különben kénytelen leszek erőszakhoz folyamodni. – hallottam a hátam mögül a hangját. Felé fordultam és könnyes szemekkel néztem fel rá.

-          Michael! Kérlek, engedj el! Menj valahova jó messzire, felejts el és kezdj új életet! Ígérem, senkinek nem mondom el, hogy életben vagy. – könyörögtem neki.

-          Ez igazán kedves tőled, de nélküled nem megyek sehová. Szóval kezdj el barátkozni a gondolattal, hogy életed hátralevő részét velem töltöd. Az hogy ez 1 nap vagy 50 év, csak tőled függ.

Most mégis mi a fenét csináljak? Felesleges ellenkezni vele. Teljesen megőrült. Mondhatok neki akármit, nem fog elengedni. Nincs menekvés. Hacsak…… Ha belemegyek a játékba és várom a megfelelő pillanatot. Pont úgy, ahogy négy éve. A sors fintora. Ugyanott tartok, mint négy éve. Akkor bevált, remélem most is működni fog.

-          Igazad van, Michael. – mondtam. Felálltam és ránéztem. – Megérdemled, hogy kapj egy esélyt, hisz annyit szenvedtél, csak hogy újra velem lehess.

-          Komolyan gondolod? – nézett rám, és most olyan volt az arca, mint amikor megismertem. Az az angyali, kisfiús arc, amibe rögtön beleszerettem.

-          Igen. Csak kérlek, adj egy kis időt. Túl sok volt nekem ez így egyszerre.

-          Persze! Annyi időt kapsz, amennyit csak akarsz, de… - egy szempillantás alatt tért vissza az ördögi Michael – ne vidd túlzásba.

-          Re-rendben. – ahogy ezt kimondtam, csillogó szemekkel nézett rám és újra a régi Michael volt az. Rémisztő ez a kettősség.

-          Jól van, akkor ezt megbeszéltük. Meg kell ünnepelni, hogy újra itt vagy velem. Elmegyek, hozok egy kis kaját. – már indult is az ajtó felé és én kezdtem reménykedni, hogy eljött a szökés ideje, de hirtelen megtorpant és visszafordult. – Remélem nem haragszol meg rám, de nem hagyhatlak csak úgy egyedül a lakásban. A végén még eszedbe jut valami butaságot csinálni. Irány a háló!

Engedelmesen bementem a hálószobába és hagytam, hogy rám zárja az ajtót. Pár perc múlva hallottam a bejárati ajtó csukódását. Hirtelen eszembe jutott valami. Hálát adtam az égnek, hogy a hálóból nyílik a fürdőszoba. Berohantam és imádkoztam, hogy megtaláljam, amit keresek. Rám mosolygott a szerencse. Az egyik fiók hátuljában ráleltem a kis üvegcsére, amiben az altatóim voltak. Jó rég volt utoljára a kezemben, nem is voltam benne biztos, hogy megvan még. A zsebembe mélyesztettem, leültem az ágyra és elkezdtem kidolgozni magamban a szökési tervet.

Úgy fél óra múlva hallottam, hogy Michael visszajött. Remélem nem változott meg a négy év alatt, mert ha igen, akkor lőttek a tervemnek.

-          Drágám, megjöttem! – nyitott be a hálószobába. – Gyere és főzz nekem valami finomat úgy, mint régen.

-          Megyek. – mondtam egy apró mosoly kíséretében.

Úgy látszik az égiek mellettem állnak. Féltem, hogy a bujkálásban rászokott a gyorskajákra, de szerencsére nem változott az ízlése. Nekiálltam főzni, ő pedig el kezdett mesélni.

-          Hosszú volt ez a négy év. Nagyon hiányoztál. De végig az tartotta bennem a lelket, hogy majd újra együtt leszünk. Vártam és vártam.

-          Mégis mire vártál?

-          Arra, hogy túltedd magad a történteken. Aztán Thomas bácsi behozta a cikket a kiállításodról. Tudtam, hogy eljött az idő. Az öcsém ápoló a pszichiátrián, kitalálta, hogy ha odakerülök, onnan könnyebb megszökni, mint a börtönből. Ellátott tanácsokkal, hogy hiteles legyen a roham. Elég jól csinálhattam, mert rögtön átszállítottak. Bevallom, majdnem annyi lett a tervnek. Ha Thomas bácsi nem figyelmeztet a látogatásodra, biztos, hogy lebuktatom magam. Így is alig tudtam magam visszafogni. Ráadásul veled volt az a pojáca is, akit legszívesebben ott helyben kinyírtam volna. – megremegett a kés a kezemben. Nick….Tereljük csak el a figyelmét Nick-ről!

-          Várj! Thomas bácsi? Az öcséd? Azt mondtad nincs családod.

-          Nem volt rá szükség, hogy ismerd őket. De ha szeretnéd, bemutatlak majd nekik. – erre csak bólintottam egyet. – Szóval, az öcsém lett az ápolóm és nyugtatók helyett placebót kaptam. Előző életemben talán színész lehettem, mert nagyon jól játszottam a benyugtatózott zakkantat. – büszkén kihúzta magát. Hogy oda ne rohanjak….. -  Kis időbe beletelt, de sikerült lefizetni az egyik orvost. És végre elkezdhettünk készülni a szökésre. Amikor elérkezettnek láttam az időt, a doki beadott valamit, amitől olyan lettem, mint aki meghalt. Olyan voltam, mint Shakespeare Júliája. Persze, ha valaki más vizsgál meg, akkor rájött volna, hogy valami nem stimmel, de szerencsénk volt. A jó doktor gondoskodott róla, hogy ne legyen boncolás és a testemet hivatalosan kiadták a bácsikámnak. Ezzel elhagytam a pszichiátriát és végre szabad voltam.

-          Várj! Clarke nyomozó azt mondta, hogy volt boncolás és hogy látta a holttestedet. Ez hogy lehet?

-          Tudod, mi a nyomozó teljes neve?

-          Öööö……nem.

-          Thomas Clarke.

A fakanál kiesett a kezemből. Döbbenten meredtem Michael-re.

-          Akkor…….

-          Igen! Clarke nyomozó a bácsikám, ő Thomas bácsi.

-          Ó te jó ég!

-          Vigyázz, mert odaég a kaja, és akkor durcás leszek. – mondta fenyegető hangon. 

Összeszedtem magam és folytattam a főzést, ő pedig tovább beszélt.

-          Na szóval! Mikor végre szabad voltam, el kezdtem tervezgetni a visszaszerzésedet. Követtelek, figyeltem minden lépésedet és vártam a megfelelő alkalmat, de mindig volt veled valaki. Tegnapelőtt akartalak elkapni, de nem voltam elég gyors. És aztán végre, tegnap eljött a tökéletes alkalom.

-          És miért pont ide hoztál?

-          Nem is tudom. Thomas bácsi mondta, hogy kiköltöztél és hogy üres a lakás. Gondoltam ismerős környezetben hamarabb megnyugszol.

-          Nagyon figyelmes vagy. – mondtam és reméltem nem hallja ki hangomból, hogy legszívesebben belédöfném a konyhakést.

-          Tudom. Ezért szerettél belém. – mosolygott rám önelégülten.

Inkább nem válaszoltam és elkezdtem aprítani a petrezselymet. Itt az alkalom, több lehetőségem nem lesz. Vettem egy nagy levegőt és …….

-          Aúúúúúúúú!

-          Mi történt? – szaladt oda hozzám Michael.

-          Elvágtam az ujjam. Aúúúú, ez nagyon fáj! – a csaphoz mentem és a víz alá tartottam az ujjam. – Hoznál nekem valami kötszert a fürdőből, kérlek? – néztem rá.

-          Persze, hozom. – és már rohant is.

Nem is próbáltam kijutni a lakásból, hisz láttam amikor bezárta és a kulcsot zsebre rakta. Gyorsan a pultra tettem jó néhány tablettát, a kés nyelével összenyomtam őket, a tenyerembe sepertem, beleszórtam az ételbe és elkevertem. Gyorsan letöröltem a pultot és a kést, majd visszamentem a csaphoz és újra a víz alá tartottam az ujjam. Pár pillanattal később Michael visszajött kezében a kötszerrel.

-          Jól vagy, Dawn? Nem szédülsz? – kérdezte, őszintén aggódva miközben bekötözte az ujjamat. Milyen megható…….

-          Jól vagyok. Azt hiszem, ezúttal kimarad a petrezselyem. – mosolyogtam rá.

-          Oda se neki. Együnk! Már nagyon éhes vagyok.

-          Én most egy kicsit émelygek, főzök magamnak egy teát. De te csak egyél.

-          Rendben, ahogy gondolod. – leült, én tálaltam neki, ő pedig jó ízűen elkezdett enni.

Elkészítettem a teámat és leültem vele szemben. Izgatottan kortyolgattam a forró italt és vártam, hogy mikor fordul le a székről. De nem történt semmi. Befejezte az evést és nem látszott rajta, hogy elálmosodott volna. Kezdtem kétségbeesni.

-          Gyere, nézzünk meg egy filmet, mint régen. Imádtam veled a kanapén összebújni és csak bambulni a TV-t.

Vonakodva követtem és lehuppantam a kanapéra. Elmélyülten válogatott a DVD-k között, amiket még nem vittem át Nick-hez. Nagy nehezen kiválasztott egyet, berakta és leült mellém. Elindította a filmet, átkarolt és magához húzott. Legszívesebben sikítva szabadítottam volna ki magam a karjaiból, de türelmesnek kellett lennem. Úgy fél órája néztük a filmet, amikor észrevettem, hogy egyre nagyobbakat pislog. Tíz perc múlva a feje a vállamon landolt és végre elaludt. Vártam még pár percet, hogy biztos legyek benne, mélyen alszik. Felálltam, megrugdostam a lábát, de semmi reakció nem érkezett. Összeszedtem minden erőmet és nagy nehezen a hálószobába vonszoltam, kivettem a kulcsot a zsebéből, majd rázártam az ajtót. Kinyitottam a bejárati ajtót, majd bezártam magam mögött és rohanni kezdtem.