23. rész - Befejezés

Rohantam, mintha az életemért futnék. A felkelő nap első sugarai épphogy csak megvilágították az üres utcákat mikor végre megpillantottam úti célomat. Már csak át kell mennem az úton és ott vagyok. Épp indultam volna, amikor egy ismerős autó parkolt le az épület előtt. Gyorsan fedezékbe vonultam és rémülten figyeltem. Pár másodperccel később egy nagyon is ismerős alak szállt ki a járműből és lassú, komótos léptekkel elindult a bejárat felé. Mégis mi a fenét keres itt? Nick veszélyben van? Mit csináljak? Valahogy figyelmeztetnem kell Nick-et, de mégis hogy? A mobilom a táskámban pihen ki tudja hol. Telefonfülke nincs a környéken. Sehol egy ember, aki segíthetne. Mihez kezdjek? Gondolkozz, Dawn! Lehet, hogy azért jött, hogy végezzen Nick-el? Nick biztos felhívta, hogy a segítségét kérje. Akkor lehet, hogy csak azért van itt, hogy játssza a lelkiismeretes rendőr szerepét. De mégse álldogálhatok itt arra várva, hogy kiderüljön melyik változat igaz. Az alak már az utolsó lépcsőfokokat tette meg, majd megállt a kapu előtt és a kapucsengőt kezdte tanulmányozni.  Mi van, ha már tudja, hogy rájöttem, hogy Michael oldalán áll? Hiszen hallania kellett, amikor a nevét kiabálva dörömböltem az ajtón. Vajon el tudom hitetni vele, hogy még mindig bízom benne? Nincs időm tovább töprengeni, cselekednem kell. Mielőtt meggondolhattam volna magam, rohanni kezdtem és magamban imádkoztam, hogy a szerencsém kitartson még egy kicsit.

-          Clarke nyomozó! Nyomozó! – kiáltottam miközben szaladtam felé. Megfordult, de a döbbenettől szóhoz sem jutott. – Clarke nyomozó! De jó, hogy itt van! Kérem, segítsen! Michael…..Michael…..Én…..én…..megöltem őt! – néhány pillanatig azt hittem, hogy kész, itt a vége. Nem fogja bevenni, hogy tényleg a segítségét kérem. Biztos voltam benne, hogy tudja, hogy tudom ő Thomas bácsi. De reméltem, hogy a „megöltem őt” kijelentéssel kizökkenthetem annyira, hogy megfeledkezzen erről az apróságról.

-          Hogy mondja? – ült ki a rémület az arcára egy pillanatra, de gyorsan összeszedte magát. – Miss Philips, kérem, nyugodjon meg és mondja el mi történt pontosan!

-          Michael….Michael életben van. Elrabolt. De….de sikerült megszöknöm.

-       Mit mond? Mi az hogy életben van? A saját szememmel láttam a holttestét. – hazudta a szemembe. A kétszínű dög.

-     Nem tudom hogy lehetséges, de nem is ez a fontos. Azt hiszem…… megöltem őt. Altatót tettem az ételbe, de….de azt hiszem túl sokat, mert …… mert elaludt…..aztán már nem lélegzett. Annyira megijedtem, hogy nem is gondolkoztam csak….csak elfutottam onnan.

-          És…..és hol van most? – egyre jobban eluralkodott rajta a pánik.

-          A régi lakásomban…

-          Rendben! Öööööö…..maga most……én……

-    Nyomozó! Minden rendben? Mitől lett ilyen sápadt? – kérdeztem ártatlanul, magamban nagyon jól mulattam. Biztos voltam benne, hogy a tervem sikerült. Ha tud róla, ha nem, hogy lelepleződött előttem, most már nem számít.

-         Igen, igen…… persze! – vett egy nagy levegőt. – Maga most menjen fel Nick-hez, a többit bízza rám! Várják meg, amíg jelentkezem! Ne menjenek sehova és ne beszéljenek senkivel! Megértette?

-       Igen nyomozó, megértettem. Kérem, siessen és ….. vigyázzon magára! – Mondtam aggódva. Lehet, hogy színésznőnek kellett volna mennem? Suhant át a gondolat a fejemben.

A következő pillanatban már a kocsija felé rohant, bepattant és elhajtott. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel és mosolyogva ütöttem be a kódot a kapucsengőn. Pár perccel később már a lakásajtó előtt álltam és vártam, hogy kinyíljon. Amint megpillantottam Gödröcskét azonnal a nyakába ugrottam, ő szóhoz sem jutott a döbbenettől. Szorosan öleltük egymást, szótlanul.  A feszültség és a megkönnyebbülés eluralkodott rajtam és az eddig visszafojtott könnyeim utat találtak maguknak. Remegtem és zokogtam, kétségbeesve kapaszkodtam Nick-be. Felkapott, a kanapéhoz sétált velem, leült, az ölébe ültetett és újra a karjaiba zárt. A többiek körbe ültek minket és aggódva várták, hogy megnyugodjak. Pár perccel később könnyeim apadni kezdtek, a remegésem is csillapodni látszott. Nem faggattak, türelmesen várták, hogy én szólaljak meg előbb, pedig biztos, hogy majd megőrültek a kíváncsiságtól. Összeszedtem magam és mielőtt bármit is mondtam volna nekik, a telefonért nyúltam és tárcsáztam a rendőrséget. Sietnem kellett. Reméltem, hogy a zsaruk még az előtt odaérnek, hogy Clarke nyomozó elvihetné onnan Michaelt. Gyorsan felvázoltam a történteket és figyelmeztettem őket Clarke-ra. Megnyugtattak, hogy azonnal indulnak a helyszínre és Nick lakásához is küldenek járőröket.

-          Rendben, köszönöm. – mondtam megkönnyebbülve és letettem a kagylót.

Amikor visszaültem a kanapéra négy kíváncsi, de rémült szempár meredt rám.  Elmosolyodtam és beszélni kezdtem. Körülbelül húsz perc telt el. Épp a végére értem a mondandómnak, amikor csöngettek. Megérkeztek a járőrök és tájékoztattak, hogy a lakás már üres volt, mire odaértek, de ne aggódjunk, el fogják kapni őket. Azt mondták pihenjünk le nyugodtan, ők vigyáznak ránk. Nem nyugtattak meg teljesen, de bíztam benne, hogy Clarke nem olyan őrült, hogy hagyná Michael-t idejönni. Mivel mindenki kimerült és fáradt volt, lefeküdtünk aludni egyet. Claire és James megkapta a vendégszobát, Eric kisajátította a kanapét a műtermemben, én pedig Gödröcskével együtt bevonultam közös hálószobánkba és szinte abban a pillanatban, hogy fejem a párnához ért elnyomott az álom.

EKÖZBEN

-          Michael! Michael! Ébredj már fel, az Isten verjen meg! Térj magadhoz!

-          Mi….mi van már?

-          Térj magadhoz te idióta!

-          Jól van, jól van. De….Thomas bácsi….mi történt?

-          Hogy mi történt? Ezt neked kéne tudnod. Hagytad, hogy az a kurva túljárjon az eszeden.

-          Mi? Dawn? Hol van? Mi történt vele?

-          Megszökött.

-         De mégis hogyan? Az utolsó, amire emlékszem, hogy együtt néztük a TV-t, aztán….aztán teljes sötétség. Hogy tudott meglépni?

-          Altatót tett a kajába.

-          Szóval ezért nem evett belőle. Az a kis ribanc….én…..én megölöm…..

-         Nyugodj meg! Én már mindenről gondoskodtam. Várunk pár órát hogy teljesen kitisztuljon a fejed, aztán leszámolhatsz vele.

-          Hogy érted, hogy mindenről gondoskodtál?

-          Azt hitte az a kis liba, hogy átverhet. De nagyot tévedett.

-          Mégis mi a fenéről beszélsz bácsikám?

-          Épp Nick lakása előtt voltam, amikor Dawn futott oda hozzám. Azt mondta, hogy altatót tett a kajádba, de túl nagy lehetett az adag, mert elaludtál aztán már nem is lélegeztél. Mivel tudja, hogy a te oldaladon állok, rám akart ijeszteni azzal, hogy megölt téged. Gondoltam belemegyek a kis játékába. Azt mondtam neki, hogy menjen fel Nick-hez és maradjon ott, amíg jelentkezem. Ahogy beszálltam a kocsiba, rögtön hívtam a kerületi rendőrkapitányt, aki mellesleg régi barátom, és figyelmeztettem, hogy egy őrült nő fogja őket hívni. Röviden vázoltam neki, hogy mit fog majd mondani és megkértem, tegyenek meg mindent, hogy a zakkant hölgy megnyugodjon, amíg én oda nem érek. Szóval mostanra már valószínűleg a járőr kocsi megérkezett hozzájuk, tájékoztatták őket, hogy mi megszöktünk, de nagy erőkkel folyik utánunk a kutatás. Reményeim szerint Nick két haverja és Claire hazamentek, a két jómadár pedig az igazat álmát alussza azzal a tudattal, hogy biztonságban vannak.

-          Azta, bácsikám! Te egy zseni vagy!

-          Mit nem mondasz?

-          Na, akkor lássuk a tervet!

2 órával később

-          Minden világos?

-          Igen, bácsikám. De van még egy kérdésem.

-          És mi lenne az?

-          Mi lesz Kevinnel?

-          Az öcséd túl hülye ehhez, jobb, ha kihagyjuk a buliból. A végén még mindent elrontana.

-          Igen, igazad lehet. Akkor indulhatunk?

-          Rajta!

A kapucsengő hangjára ébredtem. Nick nem nagyon zavartatta magát, így kénytelen voltam kimászni az ágyból, hogy beengedjem a rendőröket. Remélem jó híreket hoznak. Álmosan nyitottam ki a kaput, majd pár perc múlva kopogtak az ajtón. Kitártam és rögtön teljesen felébredtem. Clarke és Michael vigyorogva állt egymás mellett pisztollyal a kezükben. Hátrálni kezdtem. Besétáltak a lakásba és becsukták maguk mögött az ajtót. Ekkor a hátam mögül meghallottam Nick csoszogását.

-          Megjöttek a rendő….. – nem tudta befejezni a kérdést.

Hirtelen kezének szorítását éreztem meg a csuklómon, majd a következő pillanatban már a háta mögül szemléltem az eseményeket.

-          Hogy a fenébe kerülnek ide? Mégis mi jó francot csinál az a két idióta a ház előtt? – kérdezte Nick dühösen.

-          Ó, kedves Mr. Carpenter! Ne bántsa a rend őreit! Ők csak a munkájukat végzik. Csak azt teszik, amit én kértem tőlük. – válaszolta Clarke büszke mosollyal a képén.

-          Mi? Miről beszél?

-          Fontos ez most? – köpte a szavakat türelmetlenül Michael.

-          Nyugalom! Ne idegeskedj! Nos hát – kezdett bele Clarke – lássuk a lehetőségeket. Dawn, választhatsz. Önszántadból velünk jössz, és akkor a drága gödröcskés bájgúnárod életben marad vagy mindketten meghaltok itt és most. A döntés a tiéd.

Képtelen voltam megszólalni. Kétségbeesve szorítottam Nick kezét.

-          Gyerünk! Nem érünk rá egész nap. Válassz! – kiabálta Michael türelmetlenül.

-          Én …. én…..én ……

Ebben a pillanatban kivágódott a műterem és a vendégszoba ajtaja. James és Eric rávetette magát Clarke-ra, Nick pedig kihasználva a pillanatnyi zűrzavart Michael-t vette célba. Minden olyan gyorsan történt. James és Eric közös erővel megszabadította a nyomozót a fegyverétől, ami végül a lábam előtt kötött ki, majd néhány jól irányzott ütéssel próbálták a padlóra küldeni az immár fegyvertelen férfit. Eközben Nick-nek sikerült kiütnie Michael kezéből a pisztolyt, ami tőlük nem messze ért földet. Michael rögtön utánakapott, Nick pedig rávetette magát és hatalmas ütésekkel tarkított birkózásba kezdtek. Hol egyikük, hol másikuk nyúlt a fegyver után. Michael hirtelen lefejelte Nick-et, aki hátratántorodott a fejét ért ütéstől, ezt kihasználva Michael megszerezte a pisztolyt és Gödröcskére fogta.

-          Most meghalsz! – sziszegte a fogai közt és ujja már a ravaszon volt.

Ekkor láttam elérkezettnek az időt, hogy végre magamhoz térjek. Felkaptam a lábam előtt heverő fegyvert és gondolkodás nélkül meghúztam a ravaszt. A jobb vállát találtam el, minek köszönhetően kiesett a kezéből a pisztoly. Felém fordult és megdöbbent arccal nézett rám.

-          Dawn.......Ne tedd ezt!…….Szeretlek!

-          Én viszont gyűlöllek! – kiabáltam és újra meghúztam a ravaszt, és újra és újra és….

6 HÓNAPPAL KÉSŐBB

-       Mit tervezel ma estére? – kérdezte Gödröcske pajkosan.

-       Gondoltam meghívhatnánk a többieket vacsorázni. Mióta visszajöttünk a nászútról alig találkoztunk velük.

-    Igazad van. Remek ötlet. – mondta, majd magához húzott. – Nos, Mrs. Carpenter! Mivel még csak délután két óra van, megtisztelne azzal, hogy a segítségemre lesz egy lepedő-akrobatika szám gyakorlásában?

-          Hmmm. Kedves Mr. Carpenter! Hogy is tudnék egy ilyen ajánlatnak ellenállni?!?

Este hétkor már mind az öten az asztal körül ültünk és önfeledten beszélgettünk. Elfogyott néhány üveg bor, amiből én egy kortyot sem ittam. Nick furcsállotta is, rá is kérdezett, de elintéztem annyival, hogy nem kívánom az alkoholt. Aztán a desszert után elérkezettnek láttam az időt a nagy bejelentésre. Megköszörültem a torkom, mire mindenki felém fordult.

-    Örülök, hogy ismét így együtt vagyunk. Tudnotok kell, hogy ti vagytok az én családom és el se tudnám képzelni az életem nélkületek. Az ok, amiért ezt a vacsorát szerveztem, hogy megosszak veletek egy csodálatos hírt. – mosolyogva néztem végig rajtuk, majd Nick izgatott arcán állapodott meg a tekintetem. – Nos, Mr. Carpenter, remélem készen áll az apaságra.

 VÉGE

KÖSZÖNÖM, HOGY KITARTOTTATOK A VÉGÉIG!!