17. rész

Kikerekedett szemekkel meredtem Nick-re. Képtelen voltam megszólalni. A vonalban hallottam Micahel ördögi nevetését. Nick kikapta a kezemből a telefont és beleszólt.

-          Ki beszél? ….. Halló! …… Halló!

Elvette a fülétől a készüléket és kérdő tekintettel nézett rám.

-          Dawn! Ki volt az?

-          Michael. – suttogtam.

-          Biztos vagy benne?

-          Igen. Megismertem a hangját és a ….. nevetését. Te nem hallottad?

-          Nem. Már letette.

-          Nem hiszel nekem, ugye?

-          Már a kiállításon is mondtam, hogy hiszek neked.

-    Ne hazudj! – emeltem fel a hangom. – Tudom, hogy nem hiszel nekem. Azt hiszed, hogy megint hallucináltam.

-          Dawn….

-          Ne! Ne mondj semmit! Csak menj el! – kiabáltam. Felpattantam, berohantam a hálóba és becsaptam az ajtót. Az ágyra vetettem magam és arcomat a párnába fúrva sírni kezdtem.

Nick néhány perc múlva jött utánam. Mellém feküdt és simogatni kezdte a hátamat. Leráztam magamról a kezét mire ő sóhajtott egy nagyot.

-          Felhívtam Clarke nyomozót, hogy nézzen utána a hívásnak. – mondta, de nem reagáltam rá. – Dawn, kérlek! Nézz rám! – nem néztem rá. – Dawn, kérlek, ne taszíts el magadtól! Mondtam, hogy hiszek neked. Csak….

-          Csak mi? – fordultam felé dühösen.

-          Csak….csak….. én tényleg nem értem, hogy lehetséges az, hogy Michael kiállításra járkál, meg postást játszik és kedvére telefonálgat. És hát…. Clarke nyomozó is azt mondta, hogy nem hagyta el a szobáját.

-          Tisztában vagyok vele, hogy mit mondott. – ültem fel dühösen. – Azzal is tisztában vagyok, hogy semmi értelme annak, hogy mindez Michael műve. Hidd el, tudom, hogy ez az egész kész káosz. Ennek ellenére meg vagyok győződve arról, hogy őt láttam a kiállításon és őt hallottam a telefonban. De tudod mi a legrosszabb ebben az egészben? – nem hagytam válaszolni. – Az, hogy a férfi, akit szeretek, a férfi, aki állítólag szeret és össze akar velem költözni, őrültnek néz és nem hisz nekem. – Nick felült, megragadta a vállaimat és a szemembe nézett.

-      Mondtam én olyat, hogy őrült vagy? Mondtam akár egyszer is azt, hogy nem hiszek neked? – nem hagyta, hogy válaszoljak. – Dawn! Én tényleg szeretlek. Nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyire. Azt akarom, hogy minden pillanatban mellettem legyél. Vigyázni akarok rád. Boldoggá akarlak tenni. Kérlek….kérlek bízz bennem!

Igaza van. Egyszer se mondta, hogy őrült vagyok. Egyszer se mondta, hogy nem hisz nekem. Mégis mi a fenét művelek? Képes lennék ellökni magamtól csak mert próbál logikusan gondolkodni ebben a káoszban?

-          Sajnálom. – mondtam halkan. – Én…én….teljesen össze vagyok zavarodva. Rettegek attól, hogy újra át kell élnem a múltat. Rettegek, hogy elveszítelek. Félek, mert nem tudom, hogy ki csinálja ezt velem. Félek, hogy bele fogok őrülni ebbe az egészbe.

-          Megértelek. – húzott magához és szorosan átölelt. – De engedd, hogy melletted legyek! Engedd, hogy segítsek! Együtt megbirkózunk ezzel. Rendben?

-          Rendben. – válaszoltam némi hallgatás után. Elmosolyodott és megcsókolt.

-      Na! Most hogy ezt tisztáztuk, gyerünk együnk valamit és essünk neki a költözködésnek. – mondta és elindult kifelé

-          A költözésnek? Most? – kérdeztem döbbenten.

-    Igen. Gondoltam minek halogatni a dolgot. Nincs igazam? – fordult vissza az ajtóban arcán azzal az ellenállhatatlan gödröcskés mosolyával.

-          Végül is. Miért is ne? – válaszoltam mosolyogva.

Megebédeltünk és elkezdtük bedobozolni a cuccaimat. Délután Clarke nyomozó beugrott a levélért és azért, hogy közölje nem találtak semmi használhatót a hívással kapcsolatban. Annyit sikerült kideríteni, hogy egy eldobható mobilról hívtak, de azokat szinte lehetetlen lenyomozni.

-     Sajnálom, hogy nem sikerült többet kideríteni. Természetesen felhívtam a pszichiátriát is a biztonság kedvéért, de azt mondták, mint a múltkor. Michael nem hagyta el a szobáját.

-          Semmi baj, nyomozó. – mondtam.

-          És mi ez a sok doboz? Csak nem lomtalanítás van?

-          Nem. Összeköltözünk. – mondtam vidáman.

-          Hogy? – kérdezte meglepetten. – Nem korai ez egy kicsit?

-   Ugyan már nyomozó. A mai rohanó világban, nem szabad halogatni a dolgokat. – mondta Nick mosolyogva.

-          Öööö…..igaz. – válaszolta Clarke kissé zavartan. – Akkor jó munkát és……gratulálok.

Már későre járt mire végeztünk a pakolással. A legfontosabb dolgok elfértek egy bőröndben, így csak ezt vittük magunkkal, a többi cucc ráér. Fél órával később már Nick lakása előtt álltunk. Kinyitotta az ajtót, betette a bőröndöt majd felém fordult, az ölébe kapott és így léptünk be immár közös otthonunkba.

  

EKÖZBEN A PSZICHIÁTRIÁN

-          Hé Michael! Megjött Thomas bácsi. – szólt Kevin.

-          Már ideje volt, bácsikám. Azt hittem már nem is jössz. – üdvözölte Michael a látogatóját.

-          Te idióta! Mégis mi a fenét művelsz? – kiabálta Thomas bácsi.

-          Bácsikám, halkabban, még meghallanak. – csitítgatta őt Kevin.

-    Leszarom! – nézett dühösen az ápolóra, majd nagyot sóhajtott, visszafordult Michael felé és valamivel halkabban folytatta. – Mégis hogy képzelted, hogy elmész a kiállításra? És a telefon? És te Kevin! Hogy jutott eszedbe, hogy kockáztatod az állásod, ami kulcsfontosságú a tervünkben? Mindkettőtöknek elment a józan esze?

-          Sajnálom bácsikám. – mondta halkan az ápoló.

-          Basszus Kevin! Mondtam, hogy tartsd a szád. – sziszegte a fogai közt Michael.

-          Ne az öcsédre legyél dühös, te idióta! Miért nem a terv szerint haladsz?

-          Mert ez így sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb?

-          És ha lebuksz?

-          Akkor mi van? Legrosszabb esetben visszakerülök a börtönbe. – vonta meg a vállát Michael.

-          És kiszórakoztad magad?

-          Mondjuk.

-          Mondjuk? Ez meg milyen válasz? Remélem, nem tervezel egyéb őrültséget?

-          Ne aggódj bácsikám! Ígérem, hogy ez után követem a tervünket.

-      Nagyon helyes. Feledkezz meg egy időre arról a libáról és koncentrálj arra, hogy minden simán menjen.

-          Igenis bácsikám. – kacsintott rá Michael.

-          Te idióta…. – mosolygott Thomas bácsi.

16. rész

lfgliugh

-          He? – kérdeztem roppant körültekintően megválogatva a szavaimat.

-          Miért vagy így meglepve?

-          Hát….. Csak egy kicsit megdöbbentem. Hisz még csak két hónapja ismerjük egymást. Nem akarhatsz egy ilyen terhet a nyakadba venni! És……félek, hogy bajod esik.

-          Ne butáskodj! Tudok magamra vigyázni. Egyébként is, az egyetlen, akitől félnünk kellene, az be van zárva. Dawn, én szeretlek. Azt szeretném, ha minden pillanatban mellettem lennél. Arra vágyom, hogy este összebújva aludjunk el, és hogy reggel a te arcodat lássam először. – mondta őszintén, megsimogatta az arcom és megcsókolt.

-          Óóóó Nick! Annyira szeretlek! – eleredtek a könnyeim.

-          Miért sírsz?

-          Mert annyira boldog vagyok. Mióta találkoztunk, úgy érzem, végre újra élek. Tudod, féltem, hogy ha megismered a múltamat, akkor fejvesztve menekülsz majd. Az elmúlt négy évben meg voltam róla győződve, hogy nem érdemlem meg a boldogságot. Tudom, hogy a családom miattam halt meg. Megakadályozhattam volna, de nem tettem. Nem hallgattam senkire, és ez lett a vége.

-          Dawn! Kérlek, ne mondj ilyeneket! Nem a te hibád volt. Ne okold magad. Élned kell és boldognak kell lenned. A családod is ezt szeretné. Ne hagyd, hogy értelmetlen legyen a haláluk.

-          Hogy lehet az, hogy mindig tudod, mit kell mondanod, amitől jobban érzem magam?

-          Ki tudja? Talán zseni vagyok. – vonta meg a vállát és rám kacsintott.

-          Hah, egy szerény zseni. – mondtam nevetve. – Akkor zsenikém. Biztos, hogy velem akarsz élni?

-          Mindennél jobban.

-          Rendben. Csináljuk! Költözzünk össze!

-          Tényleg?

-          Igen, tényleg.

-          Hurrá! – kiáltotta boldogan, mint egy gyerek és rám vetette magát.

Megünnepeltük az összeköltözést. A nappaliban, a fürdőben és a hálószobában is tartottunk egy-egy mini bulit. Már hajnalodott, mire kimerültünk és elcsitultunk. Gödröcske aludt el előbb. Hallgattam egyenletes lélegzését és szívverését. Biztonságban éreztem magam és megnyugodva aludtam el ölelő karjaiban. De nyugalmam nem tartott sokáig, mert álmodtam.

Nick és én hazafelé sétáltunk. Későre járt, az utcák kihaltak voltak, sehol senki. Nyugtalan voltam, mintha valaki figyelne minket. Nick minden áron át akart vágni a sikátoron, hogy hamarabb hazaérjünk. Bárhogy próbáltam lebeszélni, nem jártam sikerrel. Már majdnem kiértünk az utcára, amikor hirtelen egy sötét alak toppant elénk a semmiből. Megtorpantunk. Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy Ő az. Lassan hátrálni kezdtünk. Az alak tett néhány lépést felénk, míg meg nem világította a lámpa fénye. Michael-lel néztünk farkasszemet. Ugyanaz az ördögi vigyor ült az arcán, mint régen.

-          Ne is gondoljatok a menekülésre! Innen nincs kiút. – mondta vigyorogva.

Megfordultam, és láttam, hogy két alak állt a sikátor másik végében, de nem mozdultak. Végünk! Itt fogunk meghalni! Megszorítottam Nick kezét és hozzásimultam.

-          Nick, mihez kezdjünk most? Meg fog ölni minket. – suttogom kétségbeesve.

-          Csak próbálj nyugodt maradni. – válaszolta szintén suttogva.

-          Hééé, társaságban nem illik sugdolózni. Fejezzétek be! – kiabálta Michael dühösen és megindult felénk.

-          Michael! Mit akarsz tőlünk? – kérdezte Nick határozottan miközben hátrálni kezdtünk.

-          Óóóó, tőled semmit. Nekem csak Dawn kell. Ő az enyém.

-          Tévedsz. Ő már hozzám tartozik. Nem engedem, hogy akár csak egy ujjal is hozzáérj.

-          Na ne nevettess! Azt hiszed meg tudsz állítani? Kevés vagy te ahhoz

-          Kérlek, Michael! Hagyd ezt abba! – mondtam Nick elé lépve, összeszedve a bátorságom.

-          Dawn! Mit csinálsz? – kérdezte Nick suttogva.

-          Ne izgulj! Engem nem fog bántani. – válaszoltam szintén suttogva.

-          Ne csináld! – kért Nick. Megszorítottam a kezét és tettemk még egy lépést Michael felé.

-          Michael! Mondd, mégis mit akarsz?

-          Hogy velem gyere.

-          És az után?

-          Hogy hogy az után? Boldogan élünk, míg meg nem halunk.

-          Komolyan? Boldogan? Azt hiszed, el tudom felejteni, amit tettél?

-          Mindent elkövetek majd, hogy elfelejtsd! Megígérem! – már közvetlenül előttem állt. Megsimogatta az arcom. – Kérlek, Dawn! Adj még egy esélyt! Ígérem, hogy boldoggá teszlek. Annyira szeretlek.

-          De én már nem szeretlek téged. Fogd már fel végre! Gyűlöllek! – kiabáltam.

Nem kellett volna. Az arca elborult, meglendítette a kezét és én a falnak estem. Az események felgyorsultak ez után. Nick neki rontott Michael-nek és verekedni kezdtek. Hol az egyikük, hol a másikuk volt fölényben, én meg tehetetlenül néztem őket. Aztán felcsillant a remény. Nick egy jól irányzott ütéssel a földre küldte Michael-t, ráült és úgy ütötte tovább. De hirtelen ott termett a másik két alak és lefogták Nick-et. Michael feltápászkodott és előkapott egy kést.

-          Neeeee, Michael, ne bántsd! Kérlek! – kiáltottam zokogva. A lábai elé kúsztam és úgy könyörögtem neki! – Bármit megteszek, csak ne bántsd! Könyörgöm!

-          Ezzel már elkéstél. – válaszolta vigyorogva és Nick hasába mélyesztette a kést, kihúzta és újra szúrt, majd újra, és újra és újra és………..

Sikítva ültem fel az ágyban. Hirtelen azt se tudtam hol vagyok. Körbenéztem, de egyedül voltam az ágyban.

-          Nick! Nick! Merre vagy? – kérdeztem hisztérikus hangon.

Semmi válasz. Kipattantam az ágyból és körbejártam a lakást. Nem volt sehol. Úristen! Nem álom volt? Tényleg megtörtént? Abban a pillanatban magam sem tudtam mi a valóság és mi a képzelet. Lemerevedve álltam a nappali közepén. Aztán kinyílt a bejárati ajtó és Nick sétált be rajta jellegzetes mosolyával az arcán, szatyorral a kezében. Mint akit rakétából lőttek ki, úgy futottam hozzá és zokogva a megkönnyebbüléstől a nyakába ugrottam. Elhajította a szatyrokat, hogy el tudjon kapni. Nem sok hiányzott hozzá, hogy együtt essünk ki a nyitott ajtón.

-          Naaaa, ennyire hiányoztam? – kérdezte még mindig vidáman. – Csak leugrottam reggelit venni.

-          Nem haltál meg! Életben vagy! Csak álmodtam! – hadartam most már csak szipogva.

-          Dawny! Így egy mukkot sem értek abból, amit mondasz. – mondta. Kicsit eltolt magától és a szemembe nézett. Arcáról eltűnt a huncut mosoly és aggodalom vette át a helyét. Becsukta az ajtót, a kanapéhoz tolt és leültetett. – Most pedig nyugodj meg és mondd el mi történt!

-          Rémálmom volt.

-          Egy újabb rossz emlék?

-          Nem, ez most…..más volt. Te is…..benne voltál. Michael…..megölt……téged. És….. én …..nem tudtam……megakadályozni. Azt hiszem…..mégsem jó ötlet…..az összeköltözés. – képtelen voltam a szemébe nézni.

-          Dawn! Nézz rám! – két kezébe fogta az arcomat és maga felé fordított – Ne csináld ezt! Ez csak egy álom volt. Kérlek! Felejtsd el! Michael nem árthat nekünk, be van zárva.

-          És az a másik fickó? Mi van, ha egyszer csak megunja a levelezgetést és a tettek mezejére lép?

-          Ráérünk emiatt aggódni akkor, ha megtörténik. Ne engedd, hogy a félelmeid a boldogságunk újába álljanak! 

-          De…….nem élném túl, ha téged is elveszítenélek.

-          Ez nem fog megtörténni. Ígérem. – mondta. Finoman megcsókolt és átölelt.

Kezdtem egy kicsit megnyugodni. Igaza volt. Nem engedhetem, hogy a félelmeim irányítsanak. Nick szeret engem és én is szeretem őt. Össze fogunk költözni. És ha az égiek is úgy akarják, akkor együtt fogunk megöregedni.

Mintegy végszóra, megcsörrent a telefonom. Kelletlenül bontakoztam ki Gödröcske öleléséből. Előkotortam a készüléket a táskámból és elég morcosan szóltam bele.

-          Tessék?

-          ……….

-          Halló!

-          ……….

-          Ha nem szól bele, leteszem. – kezdtem nagyon dühös lenni.

-    Ugye nem felejted el, mit ígértem?

15. rész

-          Azt mondta, Michael megszökött? – kérdezte Clarke nyomozó hitetlenkedve.

-          Igen, azt mondtam.

-          Az lehetetlen!

-          Pedig igaz. Az előbb láttam. – válaszoltam enyhén hisztérikus hangon.

-          Miss Philips! Nyugodjon meg! Ha Michael megszökött volna, arról tudnék. Megbeszéltem az orvossal, hogy értesít, ha a legkisebb változás is beáll Michael állapotában. És hát valljuk be, a szökés elég nagy állapot változás lenne.

-          De…..

-          Higgyen nekem! Az nem Ő volt.

-          De igen, Ő volt! Nem vagyok őrült. Nem képzelődtem. – emeltem meg a hangom.

-          Egy szóval sem mondtam, hogy őrült lenne. Más is látta Önön kívül?

-          Nem…..azt hiszem nem. – halkítottam le a hangom.

-          Miss Philips! Megnyugodna, ha felhívnám Dr. Parkert?

-          Igen, kérem, hívja fel!

-          Rendben. Maradjon telefonközelben, pár perc múlva visszahívom.

-          Köszönöm nyomozó.

Lehajtottam a WC fedelét és ráültem. Folyamatosan a telefon kijelzőjét bámultam és közben zakatolt az agyam. Őt láttam, ebben biztos vagyok. Bárhol felismerném azt az ördögi vigyort. De mégis, hogy juthatott ki a pszichiátriáról? Onnan nem sétálhatott ki, mondván „Elmegyek megnézem az exem kiállítását. Majd jövök.” A telefon csörgése térített magamhoz.

-          Igen? Mit mondott a doki?

-          Michael alszik. Egész nap nem hagyta el a szobáját.

-          Ez lehetetlen! …… Akkor kit láttam?

-          Azt nem tudom. De biztos, hogy nem Michael-t. …….. Megnyugodott egy kicsit?

-          Nem igazán, de azért köszönöm nyomozó. És elnézést, hogy raboltam az idejét.

-          Bármikor hívhat.

-          Köszönöm. Viszlát.

-          Viszlát.

Nem értem. Mi ez az egész? Kezdek begolyózni? Vagy csak a képek miatt hallucináltam? Most jött ki rajtam a kiállítás miatti stressz? Hirtelen Claire hangjára lettem figyelmes.

-          Dawn! Dawn! Itt vagy?

-          Itt vagyok. – léptem ki a fülkéből.

-          Jól vagy? Mi történt? – kérdezte aggódva.

-          Már magam sem tudom.

-          Gyere! A többiek már aggódnak.

-          Menjünk.

Gondolataimba merülve sétáltam ki a mosdóból Claire-rel a nyomomban. Kint Nick, James és Eric várt ránk.

-          Dawn! Minden rendben? – kérdezte Nick.

-          Nem tudom. – válaszoltam alig hallhatóan. – Haza akarok menni! Kérlek! – néztem rá kétségbeesve.

-          Rendben. Menjünk!

Megkerestem a tulajt és rosszullétre hivatkozva elköszöntem tőle. Szerencsére elég későre járt az idő, így már nem voltak sokan a galériában.

Elbúcsúztunk a többiektől, fogtunk egy taxit és elindultunk a lakásomra. A kocsiban Nick-hez bújtam és lehunytam a szemem. Felidéztem magamban, amit láttam. Biztos, hogy Michael volt az. E felől semmi kétségem. De valódi volt, vagy csak hallucináltam? Mindkét lehetőség megrémisztett. Mi ez az egész? Nick hangjára ébredtem. Úgy tűnik elbóbiskoltam.

-          Dawny! Megérkeztünk.

-          Ugye velem maradsz éjszakára? – kérdeztem kétségbeesve.

-          Persze, hogy veled maradok. – válaszolta Nick és egy mosoly kíséretében finom csókot lehelt az ajkaimra.

-          Köszönöm. – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

Kiszálltunk a taxiból, és kézen fogva mentünk be a házba. Kezdtem egy kicsit megnyugodni. Itthon vagyok, Nick is itt van velem, biztonságban vagyok.

Megérkeztünk a lakásom elé és földbegyökerezett a lábam. Az ajtón egy cetli volt. Mindössze három mondat állt rajta, Michael kézírásával, amit ezer közül is felismernék:

Gratulálok a kiállításodhoz!

Azt hiszem, tartozol egy köszönömmel, hiszen nélkülem nem sikerült volna!

Remélem nem felejtetted el, hogy mit ígértem!

Elsötétült előttem a világ. Amikor magamhoz tértem, az ágyamban feküdtem. Hallottam Nick hangját, a nappaliban lehetett, telefonált. Felkeltem és elindultam a hang irányába. Háttal állt nekem, nem vette észre, hogy ott vagyok. Odasétáltam hozzá és hátulról átöleltem. Végig simított a karomon, befejezte a beszélgetést, letette a telefont és felém fordult.

-          Jobban érzed magad? – kérdezte aggódva.

-          Igen, egy kicsit. Kivel beszéltél?

-          Felhívtam Clarke nyomozót és elmondtam neki a levelet.

-          És mit mondott?

-          Azt, hogy zacskózzuk be, és majd reggel érte jön. Bár gyanítja, hogy ezen sem lesz semmi nyom, de hátha most szerencsénk lesz.

-          Rendben.

-          Dawn! Mondd el mit láttál! – kérte, a kanapéhoz húzott és leültünk.

-          Már magam sem tudom. Biztos voltam benne, hogy Michael-t láttam. Még az érintését is éreztem a hátamon. De Clarke nyomozó felhívta a pszichiátriát és a doki azt mondta, hogy Michael alszik. Szóval mégse őt láttam. De akkor ki volt az? – néztem rá összezavarodva. – És hogy került ide a levél? Ez Michael kézírása. Bárhol felismerném. Hogy lehetséges mindez?

-          Van elképzelésem, de nem biztos, hogy tetszeni fog.

-          Mondd csak! Bármilyen magyarázatot elfogadok, azon kívül, hogy megőrültem.

-          Nos. Szerintem most jött ki rajtad a kiállítás miatti stressz. Az a sok kép együtt felidézték benned a történteket. Szinte az összes kép Michael-hez kapcsolódik. Szerintem az agyad kivetítette a félelmeidet. Még mindig tartasz attól, hogy Michael valahogy megszökik és újra bántani fog téged.

-          Hmmm…… Ez elég logikusan hangzik. És a levél?

-          Valószínűleg ugyanaz hagyta itt, aki a többit.

-          És a kézírás?

-          Csak utánozta. Hiszen hónapokig nála voltak a legelső levél oldalai. Volt ideje elsajátítani a kézírást.

-          De miért nem áll le ez a valaki? Mi értelme ennek? Lehet, hogy nem tudja, hogy mi van Michael-el?

-          Lehet. De az is lehet, hogy élvezi, hogy gyötörhet.

-          Remek! Úgy látszik vonzom az őrülteket. ….. És most mi legyen?

-          Költözzünk össze! – mondta Nick nemes egyszerűséggel.

14. rész

Elérkezett a kiállítás megnyitójának a napja. Hat órára kellett a galériába mennem. Olyan ideges voltam egész nap, mintha a kivégzésemre készülnék. Szerencsére Nick két órakor már nálam volt, és gondoskodott róla, hogy néhány órára megfeledkezzek a számomra rémisztő estéről.

Hat óra előtt pár perccel érkeztünk meg a galériába. Még volt egy óránk a vendégek érkezésig. Minden készen állt. Végül negyven képemet állították ki. Végigvezettem Nicket.

-          Ezek a képek sokat jelentenek számomra. Van, aki kisírja magából a fájdalmat, van, aki kiírja, van, aki dalba foglalja, van, aki italba fojtja és van, aki megöli magát. Én a képeimen keresztül adtam ki a gyötrő kínokat. Úgy fél évvel a családom halála után fogtam újra a kezembe az ecsetet. Az első néhány képem elég horrorisztikusra sikeredett, tele rémisztő és sötét alakokkal. Akkoriban rengeteg fekete festéket elhasználtam. – tettem hozzá mosolyogva. – De ahogy telt az idő, a fájdalom és a félelem enyhült, a képeimben egyre több lett a szín, de még mindig a szomorúságot és a magányt tükrözték.

-          Vajon milyen képeket festettél volna, ha korábban találkozunk? – kérdezte Nick és magához ölelt.

-       Ilyesmiket. – bontakoztam ki az öleléséből és az utolsó öt képhez vezettem. – Ezeket azóta festettem, hogy megismertük egymást.

-     Ezek…..ezek elképesztőek! – mondta kisfiús mosollyal az arcán. – Főleg ez az utolsó. Ez a kedvencem.

-          Nekem is. – kacsintottam rá.

-          Ezek mi vagyunk, ugye? Emlékszem erre a randira. Gyönyörű este volt. Moziban voltunk, aztán megvacsoráztunk és órákig sétáltunk az esőben, összebújva az esernyő alatt, és az az éjszaka…….

-          Igen, én is emlékszem. Jól meg is fáztam. De te végig mellettem voltál és ápoltál. Egy percre se hagytál magamra. – könnyek gyűltek a szemembe. – Ugye ez után mindig így lesz? Mindig mellettem leszel? – kérdeztem és elcsuklott a hangom.

-          Sose hagylak el! – tenyerébe fogta az arcomat és finoman megcsókolt. – Megígérem!

Hálásan rámosolyogtam és szorosan hozzábújtam. A galéria vezetőjének tapintatos köhintése jelezte, hogy ideje lenne készülni a vendégek fogadására. Elszaladtam a mosdóba, arcot mostam, megigazítottam a sminkem, nagy levegőt vettem és elindultam a bejárathoz.

Nyolc órára már minden meghívott jelen volt, szép kis tömeg gyűlt össze a galériában. James és Eric is befutott, majd az utolsó pillanatban Claire is megérkezett. Clarke nyomozó nem tudott eljönni a munkája miatt.

Összeszedtem a bátorságom, kiálltam a tömeg elé és – magamat is meglepve – nyugodt hangon belekezdtem a beszédembe.

-          Üdvözlök mindenkit, köszönöm, hogy eljöttek. Óriási megtiszteltetés számomra, hogy bemutathatom Önöknek az elmúlt négy évben született alkotásaimat. Négy évvel ezelőtt elvesztettem a családomat, a szüleimet és a bátyámat. Hatalmas megrázkódtatás volt ez nekem. Akkor úgy éreztem, soha többé nem leszek képes ecsetet fogni a kezembe. De egy nap, magam sem tudom miért, bementem a műtermembe, kézbe vettem az ecsetet és festeni kezdtem. A kezeim mintha maguktól mozogtak volna. Félelmeim és érzéseim testet öltöttek a vásznon. Ahogy egyre több és több képpel készültem el, éreztem, hogy minden egyes ecsetvonással csökken a félelem és a fájdalom. Tudom, hogy ez a kiállítás nem a megszokott csendéletekből és portrékból áll, de úgy gondolom hűen tükrözik, hogy milyen volt az életem akkor és most. Az utolsó öt kép, az elmúlt két hónapban készült. Ez a két hónap megváltoztatta az életemet. Boldog vagyok, hogy eljutottam idáig és nagyon hálás vagyok azoknak, akik ezt lehetővé tették számomra. Köszönöm a figyelmüket és jó szórakozást kívánok!

Megkönnyebbülve ballagtam oda Nick-hez, James-hez, Eric-hez és Claire-hez. Egyetlen barátnőm rögtön a nyakamba vetette magát és úgy szorított magához, hogy alig kaptam levegőt.

-          Annyira büszke vagyok rád! Fantasztikusak a képeid! Mindig is tudtam, hogy pofátlanul tehetséges vagy. Egyszerűen a szám is tátva maradt. Így, együtt látni ezeket a képeket, pláne úgy, hogy pontosan tudom mi volt akkor a szívedben, amikor festetted őket……hátborzongató. Az utolsó öt kép……mit is mondjak……tényleg boldog vagy. – mire idáig ért a monológjában, a szemfestéke helyes csíkokban folyt az arcán és a hangja folyamatosan elcsuklott a sírástól.

-          Köszönöm Claire. – mondtam én is könnyes szemekkel. – Gyere, rendbe szedjük az arcod. Úgy nézel ki, mintha az egyik festményemből léptél volna ki. – rákacsintottam a fiúkra, belekaroltam Claire-be és elvonultunk a mosdóba.

Az este egész tűrhetően telt. James és Eric is odáig voltak a képeimért. Persze, merték volna kritizálni az alkotásaimat. Nick már előre közölte velem, hogy ha valakinek nem tetszenek a műveim, akkor szóljak neki és ő majd finoman meggyőzi az illetőt. Imádom ezt a pasit.

Az utolsó képem mellett kritikusokkal, műértőkkel és még ki tudja kikkel társalogtam, amikor hirtelen kirázott a hideg. Úgy éreztem, hogy valaki figyel. Körbenéztem és az első képek egyikénél megláttam egy ismerős arcot. Csak egy pillanatra láttam, aztán már el is tűnt. Meggyőztem magam, hogy csak képzelődtem és visszafordultam kis társaságomhoz. Pár perc múlva éreztem, ahogy egy kéz végigsimít a hátamon. Az érintéstől összerezzentem. Gyorsan megfordultam, de nem volt mögöttem senki. Oldalra néztem és megint megláttam azt az arcot. Nem, ez képtelenség! Ő nem lehet itt! A vér megfagyott az ereimben.

-          Miss Thompson! Jól érzi magát? – kérdezte az egyik férfi mellettem.

-          Öööö….. igen, jól vagyok. Elnézést. Azt hittem egy ismerőst láttam, de nyilván tévedtem. – mondtam kissé remegő hangon. Visszafordultam hozzájuk és próbáltam folytatni a társalgást, de szemeim ide-oda cikáztak. – Elnézést, megbocsátanak nekem? – kérdeztem, majd otthagytam őket.

Elindultam Nick-ék felé és közben a tömeget figyeltem. Egyszer a büféasztal mellett bukkant fel, aztán egy kisebb beszélgető csoport mögött, majd mintha megint éreztem volna azt az érintést a hátamon. Megpördültem, de nem volt ott. Mire odaértem Nick-hez, már remegtem, mint a nyárfalevél. Aggódva néztek rám mindannyian.

-          Dawn! Mi a baj? – kérdezte Nick. – Úgy nézel ki, mintha szellemet láttál volna.

-          Semmi baj, csak kicsit fáradt vagyok. – válaszoltam remegő hangon. Mosolyt erőltettem az arcomra és hozzábújtam.

Próbáltam megnyugtatni magam. Dawn! Szedd össze magad! Ő nem lehet itt. Be van zárva. Te magad láttad. Csak ideges vagy a kiállítás miatt. Nyugodj meg! Nagy levegőt vettem és kis csapatom beszélgetésére próbáltam koncentrálni. Nem igazán sikerült. Innom kell valamit.

-          Megyek, hozok magamnak valamit inni. – mondtam és elindultam a büféasztal felé.

Megmarkoltam egy pezsgős poharat és egy hajtásra megittam a tartalmát. Letettem az üres poharat az asztalra, nagyot sóhajtottam és szemeim a legelső festmény felé tévedtek. A képet Michael „ihlette”, hiszen akkor tőle rettegtem a legjobban. A hideg is kirázott, ahogy ránéztem. Elkaptam a tekintetem róla, felvettem egy másik pezsgős poharat és el akartam indulni a többiek felé, de magam sem tudom miért, újra a képre néztem. És akkor megláttam. Ott állt közvetlenül a festmény mellett és engem nézett. Ugyanaz az ördögi vigyor ült az arcán, mint négy évvel ezelőtt. Ledermedtem, képtelen voltam megmozdulni. Ő sem mozdult, csak bámult. Nem tudom meddig néztük így egymást, de hirtelen Nick hangját hallottam magam mellől.

-          Dawn! Hé! Hallasz?

-          Michael – suttogtam.

-          Mit mondtál? – kérdezte aggódva. Erőt vettem magamon és rá néztem.

-          Michael itt van.

-          Mi? Hol? – kérdezte és pásztázni kezdte a tömeget.

-          Ott. – mutattam arra a helyre, ahol az előbb állt, de már nem volt ott. Eltűnt.

Kétségbeesve néztem körbe, de sehol nem láttam. Megőrültem volna? Csak képzelődtem? Nem! Biztos, hogy ő volt az!

-          Biztos vagy benne, hogy őt láttad? – kérdezte Nick kételkedve.

-          Igen, biztos. – néztem rá kétségbeesve. – Nem hiszel nekem?

-          Nem ezt mondtam. Ha azt mondod, hogy őt láttad, én elhiszem. Csak nem értem, hogy lehetne itt.

-          Én se értem…….Fel kell hívnom Clarke nyomozót. – hadartam és a mosdóba rohantam, bezárkóztam az egyik fülkébe és tárcsáztam.

-          Miss Philips? Mi történt? – hallottam kissé ideges hangját a vonal túl oldalán.

-          Clarke nyomozó, Michael megszökött!

13. rész

Már csak egy hét volt hátra a kiállításig. Szombat volt és meghívtam vacsorára Nick-et, James-t és Eric-et. Nick természetesen már korábban átjött, azzal az ürüggyel, hogy segít a vacsora előkészületeiben. Mondhatom, hatalmas segítség volt. Próbálkozott a zöldség szeleteléssel, de jobbnak láttam kikapni a kezéből a kést, mielőtt az ujjait is beleaprítja a salátába. Majd megkértem hámozza meg a krumplit. Sajnos a hiper-szuper krumpli hámozóm szőrén-szálán eltűnt, így kénytelen voltam ismét kést adni a kezébe. Igaz, hogy a krumpli felétől megszabadult hámozás címszó alatt, de legalább a kezei egyben maradtak. Úgy döntöttem, hogy Gödröcske nagyon elfáradt a sok munkában, így elküldtem pihenni. Duzzogva, de engedelmeskedett. Körül-belül egy óra múlva befejeztem az előkészületeket. Nicky fiút a kanapén találtam meg, édesen szunyókált. Finoman megpusziltam a homlokát, mire kinyitotta a szemét.

-          Mennyi időnk van még?

-          Durván két óra!

-          Szuper! – kiáltott fel, magához rántott és rátapadt a számra.

Mondanom sem kell, eljátszottuk az időt. James-t és Eric-et hétre vártuk és már fél hét is elmúlt, én meg még mindig bugyiban és melltartóban álltam a szekrény előtt és azon tanakodtam, hogy mit vegyek fel. Eközben Nick az ágyon terpeszkedett, teljesen felöltözve, kéjes vigyorral az arcán és remekül mulatott rajtam.

-          Ne vigyorogj, hanem inkább segíts! – néztem rá durcásan.

-     Tényleg nem értem a dilemmádat. Mindenben csodásan festesz. Én személy szerint a mostani öltözékeddel is teljes mértékben elégedett vagyok. Biztos James-nek és Eric-nek is tetszene. Megalapozná az este hangulatát, az biztos. – és nevetni kezdett.

-          Nick! – emeltem fel a hangom. – Így nem segítesz.

-          Jó, jó, bocsi. Komolyra fordítva a szót. Nem szeretném, ha a fiúk irigykednének. Szóval semmi kihívó. – Felállt és a szekrényemhez ballagott, majd válogatni kezdett a ruháim között. Végül a szekrény hátuljából elővarázsolta a síruhámat.  – Ááááá, ez lesz a legjobb. Ez mindent takar, amit kell. – nézett rám diadalmasan.

-          Úgy gondolod ez illik legjobban a mai estéhez? – kérdeztem és magam elé tartottam a ruhát.

-          Óóóó, igen. Tökéletes. – válaszolta és majd megpukkadt a visszatartott nevetéstől.

-    Na jó! Kifelé! – vágtam hozzá a síruhát. – Itt nem veszem hasznodat. Inkább keresd meg a fiúk meghívóját a kiállításra. Ott lesz valahol az előszobai szekrény felső fiókjában. – ezzel kilökdöstem a hálóból és magamra zártam az ajtót.

Végül egy virágmintás, térdig érő, rövid ujjú, nem túl kivágott ruha mellett döntöttem. Belebújtam egy hozzá illó magas sarkúba, a hajamat lazán összefogtam, feldobtam egy kis sminket, magamra fújtam némi parfümöt és kilibegtem a hálóból. Nick a kanapén ült és néhány boríték volt a kezében.

-          Na, hogy festek?

-          Gyönyörű vagy, mint mindig. – nézett rám mosolyogva.

-          Megtaláltad a meghívókat? – kérdeztem és leültem mellé a kanapéra.

-          Igen. De találtam mást is.

-          Mit?

-          Ezek azok a levelek, amiket Michael küldött, igaz?

-          Igen. – sóhajtottam.

-          Mikor jött az utolsó?

-          Akkor, amikor Claire-nél voltam.

-          És miért nem szabadultál meg tőlük?

-    Nem tudom. Clarke nyomozó azt mondta, hogy ne dobjam ki, hátha kelleni fog. Az utolsót csak megszokásból bedobtam a többihez. Nem érdekelt. Még Clarke nyomozót se hívtam fel miatta. Érdekes, hogy ő sem hívott.

-          Apropó Clarke nyomozó! Milyen kapcsolatban vagytok? – kérdezte gyanakodva.

-      Ő mondta meg, hogy a családom meghalt. Neki mondtam el először, hogy mik történtek velem. Neki szóltam először a levelekről és a költözésekről. Ezen kívül időnként felhív megkérdezni hogy vagyok. Ennyi. Miért? Csak nem féltékeny vagy?

-          Ugyan dehogy, hisz az apád lehetne. Csak kérdeztem……Akkor kidobod a leveleket?

-       Persze. Már nincs jelentőségük. – megfogtam a borítékokat, apró fecnikre téptem őket és kidobtam a szemetesbe. Ebben a pillanatban csengettek.

Nick-el egymásra mosolyogtunk, nagy levegőt vettünk és beengedtük a két bohócot.

EKÖZBEN A PSZICHIÁTRIÁN

Látogató érkezett Michael-hez egy ősz hajú, szakállas, kissé ápolatlan külsejű férfi személyében. A férfi Kevin-nel, az ápolóval lépett be a beteg szobájába.

-          Michael! – szólt Kevin. – Megérkezett Thomas bácsi.

Michael felemelte a fejét, kiszállt a tolókocsiból, nagyot nyújtózott, odament vendégéhez és megölelték egymást.

-          Bácsikám! Örülök, hogy látlak! Már azt hittem, hogy elfeledkeztél rólam.

-          Ugyan dehogy! Csak sok dolgom volt az utóbbi pár hétben. És, hogy érzed magad? Nem árt meg neked az a sok placebo, amit a nyugtató helyett kapsz? – kérdezte Thomas bácsi nevetve.

-          Erről Kevin-t kérdezd! Ő az illetékes.

-          Nem lesz tőle semmi baja. – válaszolta Kevin unottan.

-    Tényleg öcsi, és mit csináltál azzal, amit be kellett volna adnod nekem? – kérdezte Michael kíváncsian.

-          Jó pénzért elpasszoltam a haveroknak.

-          Ügyes fiú! – veregette meg Michael a vállát.

-          És, hogy haladnak az előkészületek? – válottt témát Michael. – A kis Dawny látogatása majdnem mindent tönkre tett. Ha nem tudtam volna előre, hogy jön, valószínűleg lebuktattam volna magam.

-      De szerencsére nem így történt. Egyébként ne aggódj, minden a terv szerint halad. – válaszolta Thomas bácsi.

-          Nagyszerű! Már csak néhány napot kell itt kibírnom. El se hiszem milyen gyorsan elrepült ez az 1 hónap. Ó, Bácsikám! Olyan, mintha csak tegnap jöttél volna be a börtönbe azzal az újságcikkel. Alig ismertelek meg abban a maskarában. Majdnem röhögő görcsöt kaptam, amikor rájöttem, hogy te vagy az. – mondta Michael nevetve.

-          Jól van, elég! Ha kiszórakoztad magad, akkor térjünk a tárgyra. Nincs sok időnk. – mondta kissé sértetten Thomas bácsi.

-          Igazad van. Szóval a részletek……

Az este remekül telt. A fiúk éjfél felé imbolyogtak ki a lakásból. Ahogy becsuktam az ajtót mögöttük, két kar fonódott a derekam köré és Nick édes hangját hallottam a fülemben.

-          Úgy megkívántam valamit.

-          Hmmm….valóban? – szembe fordultam vele és átöleltem a nyakát. – És mi lenne az?

-     Te! – válaszolta és birtokba vette ajkaimat. A fenekem alá nyúlt, felkapott, a derekára fontam a lábaimat és már úton is voltunk a hálószobába.

12. rész

Arra ébredtem, hogy valaki az arcomat simogatja. Kinyitottam a szemem és Nick mosolygott rám édesen. Az oldalán feküdt és engem nézett, miközben az arcomat cirógatta.

-          Jó reggelt! – mondta mosolyogva.

-          Jó reggelt! – válaszoltam, nagyot nyújtóztam és szembefordultam vele. – Mennyi az idő?

-          Még csak 7 óra.

-          Mióta vagy fenn?

-          Úgy egy órája.

-          És azóta engem nézel? Izgalmas egy óra lehetett.

-    Bármeddig elnézném, ahogy alszol. – válaszolta, majd közelebb húzódott és finoman megcsókolt. – Kipihented magad? – kérdezte huncut mosoly kíséretében.

-          Sosem éreztem magam kipihentebbnek.

-          Helyes. – mondta, és újra megcsókolt, ezúttal hosszabban.

Viszonoztam a csókot. Nyelveink gyengéden masszírozták egymást, kezeink a másik hátát cirógatták. A hátamra gördített és rám nehezedett. Éreztem kemény férfiasságát, ahogy az ágyékomnak nyomódott. Elszakadt a számtól és apró csókokkal borította a nyakamat, majd lassan haladt lefelé. Egy kicsit elidőzött a melleimnél, a mellbimbóimmal játszadozott, amit kéjes nyögésekkel jutalmaztam. Folytatta útját lefelé, végig nyalta a hasamat, belecsókolt a köldökömbe és végre megérkezett a célállomásra. Nyelvével a csiklómat kezdte kényeztetni, majd belém csúztatta mutató ujját, amit nem sokra rá követett a középső ujja is. Nem kellett sok idő és a hátam ívben megfeszült, ahogy a gyönyör első hullámai végigfutottak a testemen. Erősen markoltam a lepedőt magam mellett. Nyelve és ujjai egy pillanatra sem álltak le. Egész testemben remegve élveztem el. Nick kihúzta az ujjait belőlem és kéjesen nyalta le őket. Fölém hajolt és hosszan megcsókolt.

-          Még nem végeztem. – súgja a számba.

Szemeim kikerekedtek és mielőtt megszólalhattam volna újra birtokba vette a számat, befészkelte magát a lábaim közé és belém hatolt. Lassan mozgott ki-be, túl lassan. Hirtelen felgyorsított, majd megint visszavett a tempóból. Teljesen megőrjített vele. Mindig akkor lassított le, amikor közeledtem a csúcshoz, mintha pontosan tudná. Nem bírom tovább. Átgördítettem a hátára és átvettem az irányítást. Gyorsan mozogtam fel és le, miközben a mellkasát nyalogattam, mellbimbóit harapdáltam. Hirtelen felült és szája rátalált az enyémre. Kis idő múlva fejünket hátravetve élveztünk el és együtt merültünk el a gyönyör hullámaiban.

Újra elnyomott minket az álom. Már dél volt mire felébredtem. Gödröcske még békésen szuszogott mellettem. Óvatosan megcsókoltam, csendben kimásztam az ágyból és bevonultam a fürdőszobába. Lezuhanyoztam és belebújtam Nick ingébe. Istenem milyen jó illata volt. Lábujjhegyen kitipegtem a hálóból, becsuktam magam mögött az ajtót és megkerestem a konyhát. Gondoltam összeütök valamit ebédre. Kitártam a hűtőt és leesett az állam. Annyi kaja volt benne, amiből egy kisebb falut jól lehetne lakatni. Doboz doboz hátán, csupa kész kaja, csak meg kell őket melegíteni és kész. Vagy az anyja viszi túlzásba az aggódást, hogy egy szem fiacskája esetleg éhen hal nagy magányában, vagy Nick a szabadidejét főzéssel tölti. Gyanítom az első verzió az igaz. Azért egy kicsit megkönnyebbültem. Nem épp a főzőtudományomról vagyok híres. Bármikor megfestek egy háromfogásos ebédet úgy, hogy a nyál is összefut az ember szájában, de ha ugyanazt meg kéne főznöm…..hát, nem biztos, hogy jó vége lenne.

Visszalopakodtam a hálóba, megkerestem a telefonomat és visszamentem a konyhába. Főztem egy kávét, letelepedtem a nappaliban és felhívtam Claire-t. Részletesen beszámoltam neki az előző napi „kellemes” látogatásról. Úgy tűnt ő is megnyugodott Michael-t illetően. Körül-belül 20 percet beszéltünk, majd elköszöntünk és letettük a telefont.

Visszatipegtem a hálóba, de Nick már nem volt az ágyban. Hallottam, hogy a fürdőben folyik a víz. Beosontam, ledobtam magamról az inget és beléptem a zuhanykabinba. Hátulról öleltem át a derekát és hozzásimultam. Végigsimított a karjaimon. Két tenyeremet felfelé fordítva jeleztem neki, hogy nyomjon bele egy kis tusfürdőt. Azonnal vette a lapot és teljesítette a kérésemet. Összedörzsöltem a kezeimet és habos tenyeremmel a mellkasát kezdtem simogatni, miközben hátát csókolgattam. Lassan haladtam lefelé, majd végre elértem meredező férfiasságát. Egyik kezemet ráfontam és lassan mozgatni kezdtem föl és le, föl és le, közben másik kezem visszatért mellkasára és hasára. Kéjes sóhajok hagyták el a száját. Kezeit a falnak nyomva megtámasztotta magát. Ahogy fokoztam a tempót, úgy gyorsult a légzése. Majd nem sokkal később egész teste megfeszült és a nevemet kiáltva elélvezett. Egész testében remegett a gyönyörtől. Még néhányszor végigsimítottam férfiasságán, majd elengedtem. Nick megfordult és hosszan, szenvedélyesen megcsókolt.

-          Éhen halok. – vigyorogtam rá mikor ajkaink elváltak egymástól.

-          Én is. – vigyorgott vissza.

-          Akkor siess! – csaptam a fenekére és kiléptem a zuhanyfülkéből.

Gyorsan megtörölköztünk, felöltöztünk és kipakoltuk a hűtő tartalmát az asztalra. Evés közben megbeszéltük, hogy délután elkísér a galériába, ahol a megnyitó lesz. Ugyanis pont ma kell elvinnem a képeket. Remélhetőleg hamar végzünk ott, aztán beülünk egy moziba és este elvisz az egyik kedvenc helyére vacsorázni. Aztán hazajövünk és a desszertet itthon fogyasztjuk el. Hmmmm! Már alig várom! Mikor végeztünk az ebéddel elkezdtem volna mosogatni, de Nick közölte, hogy hagyjam csak, majd a bejárónő elintézi. Jaaaaa, hogy neked bejárónőd van? Hogy ez engem miért nem lep meg?

A következő néhány hét maga volt a mennyország. Minden szabadidőnket együtt töltöttük. Egyre jobban megismertem Eric-et és James-t is. Ha ők hárman együtt voltak, az biztos, hogy nem unatkozott mellettük az ember. Nagyon jól éreztem magam a társaságukban.

Ha belegondolok, hogy 2 hónapja még egyes egyedül voltam, most meg van egy férfi, akit mindennél jobban szeretek és ő viszontszeret, és van két lökött pasi, akik úgy vigyáznak rám, mint a kishúgukra. Úgy érzem, kijelenthetem, hogy magam mögött hagytam a sötét múltat, új életet kezdtem és jó úton haladok egy boldog jövő felé.

11. rész

Elbúcsúztunk Claire-től, és mivel nem lesz itthon mikor visszajövünk, megbeszéltük, hogy majd később felhívom és mindenről részletesen beszámolok.

Clarke nyomozó nem tűnt túl boldognak, hogy Nick is csatlakozott, de nem igazán izgattam magam miatta. Én jobban éreztem magam attól, hogy Gödröcske mellettem van. Körülbelül 20 perces út után megérkeztünk. Egy elég félelmetes épület előtt parkoltunk le, és a tudat, hogy kit rejtenek a falak, csak még ijesztőbbé tette számomra.

Jó néhány ellenőrzésen átesve, túljutva a bemutatkozásokon, végre feltehettem a kérdéseimet az orvosnak.

-          Dr. Parker! Ön szerint lehetséges, hogy Michael csak tettette a rohamot?

-          Nos, természetesen lehetséges, de miért akart volna idekerülni?

-          Mondjuk, hogy megszökjön.

-       Innen képtelenség megszökni. Egyébként is kénytelenek vagyunk folyamatosan nyugtatózni, különben kárt tenne magában, vagy másokban. Nincs olyan állapotban, hogy a szökésen elmélkedjen.

-          Biztos benne, hogy nem tud innen megszökni?

-          Teljesen.

-          És felfogja a körülötte zajló eseményeket?

-       Úgy gondolom, valamilyen mértékben igen. De mivel nem igen reagál semmire és senkire, nem lehetek benne biztos.

-          Mit gondol, mi fog történni, ha meglát engem?

-      Clarke nyomozó tájékoztatott arról, hogy mi történt Önök között a múltban, és hogy az Ön fényképe váltotta ki az első rohamot. Valószínűnek tartom, hogy hasonlóan fog reagálni most is. 

-          Meddig marad itt a pszichiátrián?

-          Ezt nehéz megmondani. Amíg ilyen az állapota, addig biztos. Van még kérdése?

-          Azt hiszem nincs.

-          Akkor, ha megengedni most én tennék fel egyet.

-          Persze.

-          Miért akar találkozni vele, azok után, amit magával tett?

-          A saját szememmel akarom látni, hogy többé nem árthat nekem vagy másoknak.

-          Értem. Nos, akkor induljunk.

Ahogy haladtunk a folyosón, egyre magabiztosabb lettem. Látni akartam Michaelt lekötözve, tehetetlenül. Meg akartam neki mutatni, hogy erősebb vagyok nála. Hogy új életet kezdtem. Hogy mindazok után, amiket velem tett, talpra álltam és boldog vagyok. Igen, a képébe akarom mindezt vágni. Azt akarom, hogy tudja, hogy amíg ő itt nyáladzik a nap 24 órájában, addig én élem az életem. Megszorítottam Nick kezét, mire aggódva fordult felém.

-       Jól vagy? Nem muszáj megtenned. – mondta reménykedve. – Őszintén szólva kiráz a hideg ettől a helytől. – tette hozzá suttogva, hogy csak én halljam.

-          Ne aggódj, jól vagyok, meglepően jól. – mosolyogtam rá. – Ha nem akarsz, nem kell bejönnöd velem.

-          Ne is gondolj rá, hogy egyedül a közelébe engedlek.  - és ezzel lezártnak tekintette a témát.

Mosolyognom kellett. Az én macsó Gödröcském.

Pár perc múlva megálltunk egy zárt ajtó előtt. Az orvos még utoljára megkérdezte, biztos vagyok-e benne, majd miután bólintottam, kitárta előttem az ajtót. Michael az ablakkal szemben ült egy tolószékben. Teljesen mozdulatlan volt. Négy jól megtermett ápoló állt mellette. Nicke-el, Clarke nyomozóval és az orvossal a sarkamban beléptem a szobába. A doki mellém lépett, intett az egyik ápolónak, aki erre felénk fordította a tolószéket. Michael lehajtott fejjel és csukott szemmel ült a székben.

-          Michael! – szólította meg Dr. Parker. – Látogatói vannak. – Semmi reakció. – Michael! – próbálkozott még egyszer a doki. Az eredmény ugyanaz volt.

Sóhajtottam egy nagyot és tettem egy lépést felé.

-          Michael! – mondtam olyan magabiztosan, amennyire csak telt tőlem.

Egy pillanatig semmi nem történt, majd kinyitotta a szemeit, lassan felemelte a fejét és rám nézett. Nem csinált semmit, csak engem bámult. Vérfagyasztó volt az a semmitmondó tekintet, nagyon megrémültem tőle. Az összes magabiztosság kiszállt belőlem, és legszívesebben fejvesztve menekültem volna. Hirtelen Nick karolta át a vállamat és az ajtó felé kezdett terelni. Amint hátat fordítottam, elszabadult a pokol. Michael üvölteni kezdett, mire odakaptam a fejem. Kiugrott a székből és felém vetette magát. Szerencsére az ápolók még az előtt lefogták, hogy elért volna. Hosszú percekbe telt mire sikerült az ágyhoz kötözniük. Közben megállás nélkül üvöltött, egyetlen szót ismételve: „Enyém!”. Az orvos beadott neki valamit, amitől lassan lenyugodott és végül elaludt.

Nick kiterelt a szobából és meg sem álltunk a kocsiig. Ott szembe fordított magával, kezeibe fogta az arcomat és felemelte a fejem, hogy ránézzek.

-          Jól vagy? – kérdezte aggódva.

Én csak bámultam rá, és képtelen voltam megszólalni.

-     Dawn! Kérlek válaszolj! – rázta meg kicsit a vállam. Még mindig nem válaszoltam. – Bemegyünk a kórházba, sokkot kaptál. Hol a francban van Clarke? – nézett a háta mögé.

-          Ne – mondtam alig hallhatóan.

-          Mit mondtál?

-          Ne…nem kell kórház. Csak….haza akarok menni! Kérlek! – néztem rá könyörgő tekintettel.

-          Biztos jól vagy?

-          Jól leszek. Csak maradj mellettem. – mondtam a könnyeimmel küszködve és szorosan hozzábújtam.

Clarke nyomozó visszavitt minket Claire házához. Elbúcsúztunk tőle, beszálltunk Nick kocsijába és már ott sem voltunk. Jó ideig szótlanul bámultam magam elé. Nick percenként nézett felém aggódva. Meg fog fájdulni a nyaka, ha nem hagyja abba. Végül megkegyelmeztem neki és felé fordultam.

-          Te mit gondolsz? Csak megjátszotta? – kérdeztem.

-          Ha csak megjátszotta, akkor nagyon meggyőző volt.

-          Igen, én is így gondolom. – sóhajtottam egy nagyot. – Ha megjátszotta, ha nem, egy dolog biztos. Onnan nem tud megszökni. Az a rengeteg őr, meg kapu. Képtelenség onnan észrevétlenül kijutni. – dőltem hátra az ülésben.

-          Akkor mondhatjuk, hogy megérte? – kérdezte Nick.

-          Igen, mondhatjuk. – mondtam és rámosolyogtam.

-          Megnyugodtál?

-          Igen. – mondom és tényleg nyugodtnak érzem magam.

-      Töltsük együtt a napot és szeretném, ha ma nálam aludnál. És nem fogadok el nemleges választ. – mondta, és huncut mosolyra húzta a száját.

-          Ezek után hogy mondhatnék nemet egy ilyen ajánlatra?

Egy hangulatos kis étterembe vitt ebédelni. A délutánt a városban bolyongva töltöttük. Teljesen elterelte a gondolataimat a délelőtt történtekről és ezért nagyon hálás voltam neki. Megvacsoráztunk majd Michael lakására mentünk. A liftben voltunk és vadul csókoltuk egymást. Úgy faltuk egymás ajkait, mintha most tehetnénk ezt utoljára. Kiszálltunk a liftből, de ajkaink egy pillanatra sem váltak el egymástól. Már a folyosón elkezdtem kigombolni az ingét. Csak annyi időre álltunk le, amíg kinyitotta az ajtót. Beléptem a lakásba, de nem volt időm körbenézni, mert Nick újra a számra tapadt. Kapkodva hámoztuk ki egymást a ruhákból, közben a hálószoba felé botladoztunk. Mire az ágyhoz értünk, már mindketten meztelenek voltunk. Kezem férfiassága köré fontam és fel-le kezdtem mozgatni, egyre gyorsabban és gyorsabban. Eközben fürge ujjai a csiklómon kőröztek. Mindketten belenyögtünk a csókba. Nick az ágyra fektetett, elhelyezkedett felettem és belém hatolt. Fejemet hátravetve élveztem az első lökéseket. Csípőmet kissé megemeltem, hogy még mélyebbre hatolhasson. Kezeim haját markolták, ajkaink mohón falták egymást. „Gyorsabban” kértem gondolatban, és mintha csak belelátna a fejembe, teljesítette a kívánságomat. Szinte egyszerre értünk a csúcsra. Nick kihúzódott belőlem és legördült rólam. Jó ideig feküdtünk egymás mellett lihegve, szótlanul. Majd Nick magához húzott, ránk terítette a takarót és finoman megcsókolt. Fejemet a mellkasára hajtottam, behunytam a szemem és szívverését hallgatva aludtam el.