Eltelt egy hónap.
Nem is lehetnék boldogabb. Nick-el élni egy álom. Úgy kezel, mintha hercegnő
lennék. Lesi minden kívánságomat. Minden reggel ágyba kapom a reggelit. Szinte
minden nap hoz nekem virágot, amikor hazajön a munkából. Lassan olyan a lakás,
mint egy virágbolt. Bárhova nézek, virág virág hátán.
Nick lakásában
kapott helyet a műtermem, ami egyszerűen tökéletes lett, imádom. Az új képeim
szöges ellentétben állnak a régebbi alkotásaimmal: színesek, vidámak, süt róluk
a szerelem és a boldogság, amit érzek. Olyan sokat festek, hogy ha így haladok,
hamarosan újabb kiállításom lesz. Az első nagyon sikeres volt. Csupa jó kritika
jelent meg az újságokban, a legtöbb képemet meg is vették. Szóval minden szép
és jó.
Az elmúlt egy
hónapban Michael semmilyen formában nem bukkant fel. Kezdem elhinni, hogy a
kiállításon csak hallucináltam, és a telefonban sem az ő hangját hallottam.
Reménykedem benne, hogy az a valaki, aki az őrületbe akart kergetni, megunta és
más szórakozás után nézett. Bízom benne, hogy lezárhatom életemnek ezt a
szakaszát, eltemethetem magamban a múlt árnyait és végre koncentrálhatok a
boldog jelenre és a még boldogabb jövőre. Persze mind ez nem olyan egyszerű,
ahogy én azt szeretném. Bármennyire is boldog vagyok, nehezen szabadulok meg a
félelmeimtől. Talán Michael halála kellene ahhoz, hogy teljesen megnyugodjak.
Amikor egyedül vagyok otthon, időnként azon kapom magam, hogy ülök egyhelyben,
bámulok magam elé, és remegek a félelemtől. Félek, hogy mindez csak ideiglenes,
hogy ennek is vége lesz egyszer és én megint magamra maradok a démonaimmal. Még
mindig félek, hogy Michael valahogy kiszabadul és betartja az ígéretét:
megtalál és mindent ott folytat, ahol négy éve abbahagyta. Rettegek, hogy
Nick-nek – vagy bárki másnak – baja esik, miattam. Rettegek, hogy elveszítem a
férfit, akit mindennél jobban szeretek. Azt nem élném túl, ebben biztos vagyok.
Hiszen ő az, aki kirángatott a mélyből. Ő az, aki miatt élni akarok, aki
értelmet adott az életemnek, aki elhitette velem, hogy megérdemlem a
boldogságot.
Persze nem csak
Gödröcskének köszönhetem, hogy ott tartok, ahol. Az elmúlt négy évet Claire
nélkül nem éltem volna túl. Ha ezer évig élnék, akkor se lennék képes
visszafizetni neki mindazt, amit tőle kaptam. Gyerekkorunk óta olyan nekem
mintha a nővérem lenne, pedig csak három hónappal idősebb nálam. Mindig ott
volt, ha szükségem volt rá. A családom halála után mindent elkövetett, hogy
megkönnyítse a napjaimat. Megszámolni se tudom, hányszor gondoltam az
öngyilkosságra. Ha Claire nem lett volna, valószínűleg meg is teszem. De ott
volt, és meghallgatott, vígasztalt és felvidított. Mindent megtett, hogy
életben tartson. Egy személyben volt az anyám, az apám, a testvérem, a legjobb
barátom, az agyturkászom és a lelki szemetesládám. Emlékszem mennyire boldog
volt, amikor újra elkezdtem festeni. Igen, a festés. Életem másik megmentője.
Valószínűleg, ha valaki ránéz a képeimre, azt gondolja milyen sötét, lehangoló,
néhol ijesztő alkotások. Ha én rájuk nézek, akkor a szüleim és a bátyám
élettelen testét látom egy hatalmas vértócsában, látom és hallom Michael ördögi
nevetését, és újra átélek mindent, ami a vele töltött három évben történt. Amíg
nem kezdtem el újra festeni, ezek a képek a nap minden pillanatában az agyamban
voltak, ezeket láttam nappal, ezeket láttam, amikor lehunytam a szemem és
ezeket láttam a rémálmaimban. De ahogy egyre több és több kép készült el, egyre
ritkábban gondoltam a múltra, mígnem eljutottam odáig, hogy már „csak” az
álmaimban jöttek elő a múlt árnyai. Nem mondhatnám, hogy újra normális életet
éltem, hisz nem jártam el sehova, alig mozdultam ki a lakásomból. De voltak
jobb napjaim, amikor elég bátorságot éreztem ahhoz, hogy elmenjek egy kicsit
sétálni, sőt nagy ritkán olyan is előfordult, hogy beültem egy kávézóba vagy
étterembe. Aztán, úgy egy éve, Clarke nyomozó meglátogatott és meglátta a
képeimet. Felajánlotta, hogy ha gondolom, bemutat egy ismerősének, akinek
galériája van New York-ban. Sokat tépelődtem rajta, de végül – főképp Claire
unszolására – elfogadtam az ajánlatát. A fickó nagyon lelkes volt, rögtön
közölte, hogy ezeket a képeket ki kell állítani és ha beleegyezek, akkor majd ő
mindenről gondoskodik. Nehezen hittem el, hogy mindez valóban megtörténik. Hogy
egyik napról a másikra lehetőséget kapok arra, hogy valóra váltsam az álmom. Mindig
is arra vágytam, hogy egyszer kiállítsák a műveimet. És tessék, megtörtént.
Nagy lökést adott nekem. Reménykedni kezdtem, hogy talán van még miért élnem,
hogy még van esélyem egy boldog életre. Aztán jött Gödröcske és ez a remény
bizonyossággá vált.
Az elmúlt három
hónapban, mióta együtt vagyunk, voltak hullámvölgyek, de túljutottunk rajtuk,
együtt. A szerelme erőt és bátorságot adott ahhoz, hogy ne zuhanjak vissza a
mélybe. Ha ő nem lett volna mellettem, belegondolni se merek hogy reagáltam
volna a kiállításon történtekre, vagy a telefonhívásra. De Gödröcske itt van és
minden együtt töltött percben érezteti velem, hogy különleges vagyok, hogy
érdemes vagyok a szerelmére. Fogalmam sincs, hogy fogom mindezt viszonozni, de
azon leszek, hogy soha ne okozzak neki fájdalmat és igyekszem olyan boldoggá
tenni, hogy annak az ellenállhatatlan gödröcskés mosolynak esélye se legyen
eltűnni az arcáról.
Néha arra gondolok,
hogy a családom küldte őt nekem. De ilyenkor mindig felteszem magamban a
kérdést: miért csak most? Nem lehetett volna egy kicsit hamarabb?
Elmélkedésemet
kulcszörgés hangja szakította félbe. Gödröcske megérkezett. Újabb csokor
virággal lépett be az ajtón. Mosolyogva sétáltam oda hozzá, elvettem a virágot
és megcsókoltam. Beletelt némi időbe mire találtam egy üres vázát, pedig az
utóbbi időben elég sokat vettem. Mire
lerendeztem a virágot az én egyetlenem már kényelembe is helyezte magát a
kanapén, egy szál boxerben, csukott szemmel feküdt a hátán. Mindig elámulok
kisfiús arcán és tökéletesen kidolgozott testén. Elégedett mosollyal az arcomon
odasétáltam hozzá és az ölébe ültem. Kinyitotta a szemét és rám mosolygott.
Megszabadultam lenge nyári ruhámtól, ráhajoltam és szenvedélyesen megcsókoltam.
-
Milyen volt a napod? – kérdezte megszakítva a csókot.
-
Csak a szokásos. És a tiéd?
-
Dettó.
- Remek. Akkor most, hogy ezt így kitárgyaltuk, folytathatnánk,
amit elkezdtünk? – kérdeztem és rátapadtam a szájára.
-
Ühüm – hümmögte válaszul a számba.
Felfedező útra
indultam a nyakától, végigcsókoltam a mellkasát és a hasát, majd elérkeztem
dudorodó férfiasságához. A boxeren keresztül kezdtem simogatni és csókolgatni,
amikor megcsörrent a telefonom.
-
Ó, hogy az a……. – mondtuk szinte egyszerre.
- Ki a fene lehet az? Baromi rosszul időzít. – mérgelődtem
miközben a telefonért nyúltam. – Halló? – szóltam bele nem túl barátságosan meg
se nézve a kijelzőt.
-
Miss Philips! Clarke nyomozó vagyok.
-
Áá, nyomozó. Ha nem sürgős a dolog, visszahívhatnám később?
Épp belekezdtünk valamibe.
-
Sajnálom, hogy megzavartam, de fontos mondandóm van.
-
Jó hír vagy rossz hír?
-
Nos, úgy gondolom Önnek jó hír.
-
És mi lenne az? – kérdeztem most már kíváncsian.
-
Michael meghalt.
Ez az :)
VálaszTörlésnagyón jó. és már várőm a foly tatást?
VálaszTörlésKöszi! Hamarosan jön! :)
Törlés