2013. július 5., péntek

14. rész

Elérkezett a kiállítás megnyitójának a napja. Hat órára kellett a galériába mennem. Olyan ideges voltam egész nap, mintha a kivégzésemre készülnék. Szerencsére Nick két órakor már nálam volt, és gondoskodott róla, hogy néhány órára megfeledkezzek a számomra rémisztő estéről.

Hat óra előtt pár perccel érkeztünk meg a galériába. Még volt egy óránk a vendégek érkezésig. Minden készen állt. Végül negyven képemet állították ki. Végigvezettem Nicket.
-          Ezek a képek sokat jelentenek számomra. Van, aki kisírja magából a fájdalmat, van, aki kiírja, van, aki dalba foglalja, van, aki italba fojtja és van, aki megöli magát. Én a képeimen keresztül adtam ki a gyötrő kínokat. Úgy fél évvel a családom halála után fogtam újra a kezembe az ecsetet. Az első néhány képem elég horrorisztikusra sikeredett, tele rémisztő és sötét alakokkal. Akkoriban rengeteg fekete festéket elhasználtam. – tettem hozzá mosolyogva. – De ahogy telt az idő, a fájdalom és a félelem enyhült, a képeimben egyre több lett a szín, de még mindig a szomorúságot és a magányt tükrözték.
-          Vajon milyen képeket festettél volna, ha korábban találkozunk? – kérdezte Nick és magához ölelt.
-       Ilyesmiket. – bontakoztam ki az öleléséből és az utolsó öt képhez vezettem. – Ezeket azóta festettem, hogy megismertük egymást.
-     Ezek…..ezek elképesztőek! – mondta kisfiús mosollyal az arcán. – Főleg ez az utolsó. Ez a kedvencem.

-          Nekem is. – kacsintottam rá.
-          Ezek mi vagyunk, ugye? Emlékszem erre a randira. Gyönyörű este volt. Moziban voltunk, aztán megvacsoráztunk és órákig sétáltunk az esőben, összebújva az esernyő alatt, és az az éjszaka…….
-          Igen, én is emlékszem. Jól meg is fáztam. De te végig mellettem voltál és ápoltál. Egy percre se hagytál magamra. – könnyek gyűltek a szemembe. – Ugye ez után mindig így lesz? Mindig mellettem leszel? – kérdeztem és elcsuklott a hangom.
-          Sose hagylak el! – tenyerébe fogta az arcomat és finoman megcsókolt. – Megígérem!

Hálásan rámosolyogtam és szorosan hozzábújtam. A galéria vezetőjének tapintatos köhintése jelezte, hogy ideje lenne készülni a vendégek fogadására. Elszaladtam a mosdóba, arcot mostam, megigazítottam a sminkem, nagy levegőt vettem és elindultam a bejárathoz.

Nyolc órára már minden meghívott jelen volt, szép kis tömeg gyűlt össze a galériában. James és Eric is befutott, majd az utolsó pillanatban Claire is megérkezett. Clarke nyomozó nem tudott eljönni a munkája miatt.

Összeszedtem a bátorságom, kiálltam a tömeg elé és – magamat is meglepve – nyugodt hangon belekezdtem a beszédembe.
-          Üdvözlök mindenkit, köszönöm, hogy eljöttek. Óriási megtiszteltetés számomra, hogy bemutathatom Önöknek az elmúlt négy évben született alkotásaimat. Négy évvel ezelőtt elvesztettem a családomat, a szüleimet és a bátyámat. Hatalmas megrázkódtatás volt ez nekem. Akkor úgy éreztem, soha többé nem leszek képes ecsetet fogni a kezembe. De egy nap, magam sem tudom miért, bementem a műtermembe, kézbe vettem az ecsetet és festeni kezdtem. A kezeim mintha maguktól mozogtak volna. Félelmeim és érzéseim testet öltöttek a vásznon. Ahogy egyre több és több képpel készültem el, éreztem, hogy minden egyes ecsetvonással csökken a félelem és a fájdalom. Tudom, hogy ez a kiállítás nem a megszokott csendéletekből és portrékból áll, de úgy gondolom hűen tükrözik, hogy milyen volt az életem akkor és most. Az utolsó öt kép, az elmúlt két hónapban készült. Ez a két hónap megváltoztatta az életemet. Boldog vagyok, hogy eljutottam idáig és nagyon hálás vagyok azoknak, akik ezt lehetővé tették számomra. Köszönöm a figyelmüket és jó szórakozást kívánok!

Megkönnyebbülve ballagtam oda Nick-hez, James-hez, Eric-hez és Claire-hez. Egyetlen barátnőm rögtön a nyakamba vetette magát és úgy szorított magához, hogy alig kaptam levegőt.
-          Annyira büszke vagyok rád! Fantasztikusak a képeid! Mindig is tudtam, hogy pofátlanul tehetséges vagy. Egyszerűen a szám is tátva maradt. Így, együtt látni ezeket a képeket, pláne úgy, hogy pontosan tudom mi volt akkor a szívedben, amikor festetted őket……hátborzongató. Az utolsó öt kép……mit is mondjak……tényleg boldog vagy. – mire idáig ért a monológjában, a szemfestéke helyes csíkokban folyt az arcán és a hangja folyamatosan elcsuklott a sírástól.
-          Köszönöm Claire. – mondtam én is könnyes szemekkel. – Gyere, rendbe szedjük az arcod. Úgy nézel ki, mintha az egyik festményemből léptél volna ki. – rákacsintottam a fiúkra, belekaroltam Claire-be és elvonultunk a mosdóba.

Az este egész tűrhetően telt. James és Eric is odáig voltak a képeimért. Persze, merték volna kritizálni az alkotásaimat. Nick már előre közölte velem, hogy ha valakinek nem tetszenek a műveim, akkor szóljak neki és ő majd finoman meggyőzi az illetőt. Imádom ezt a pasit.

Az utolsó képem mellett kritikusokkal, műértőkkel és még ki tudja kikkel társalogtam, amikor hirtelen kirázott a hideg. Úgy éreztem, hogy valaki figyel. Körbenéztem és az első képek egyikénél megláttam egy ismerős arcot. Csak egy pillanatra láttam, aztán már el is tűnt. Meggyőztem magam, hogy csak képzelődtem és visszafordultam kis társaságomhoz. Pár perc múlva éreztem, ahogy egy kéz végigsimít a hátamon. Az érintéstől összerezzentem. Gyorsan megfordultam, de nem volt mögöttem senki. Oldalra néztem és megint megláttam azt az arcot. Nem, ez képtelenség! Ő nem lehet itt! A vér megfagyott az ereimben.
-          Miss Thompson! Jól érzi magát? – kérdezte az egyik férfi mellettem.
-          Öööö….. igen, jól vagyok. Elnézést. Azt hittem egy ismerőst láttam, de nyilván tévedtem. – mondtam kissé remegő hangon. Visszafordultam hozzájuk és próbáltam folytatni a társalgást, de szemeim ide-oda cikáztak. – Elnézést, megbocsátanak nekem? – kérdeztem, majd otthagytam őket.

Elindultam Nick-ék felé és közben a tömeget figyeltem. Egyszer a büféasztal mellett bukkant fel, aztán egy kisebb beszélgető csoport mögött, majd mintha megint éreztem volna azt az érintést a hátamon. Megpördültem, de nem volt ott. Mire odaértem Nick-hez, már remegtem, mint a nyárfalevél. Aggódva néztek rám mindannyian.
-          Dawn! Mi a baj? – kérdezte Nick. – Úgy nézel ki, mintha szellemet láttál volna.
-          Semmi baj, csak kicsit fáradt vagyok. – válaszoltam remegő hangon. Mosolyt erőltettem az arcomra és hozzábújtam.
Próbáltam megnyugtatni magam. Dawn! Szedd össze magad! Ő nem lehet itt. Be van zárva. Te magad láttad. Csak ideges vagy a kiállítás miatt. Nyugodj meg! Nagy levegőt vettem és kis csapatom beszélgetésére próbáltam koncentrálni. Nem igazán sikerült. Innom kell valamit.
-          Megyek, hozok magamnak valamit inni. – mondtam és elindultam a büféasztal felé.
Megmarkoltam egy pezsgős poharat és egy hajtásra megittam a tartalmát. Letettem az üres poharat az asztalra, nagyot sóhajtottam és szemeim a legelső festmény felé tévedtek. A képet Michael „ihlette”, hiszen akkor tőle rettegtem a legjobban. A hideg is kirázott, ahogy ránéztem. Elkaptam a tekintetem róla, felvettem egy másik pezsgős poharat és el akartam indulni a többiek felé, de magam sem tudom miért, újra a képre néztem. És akkor megláttam. Ott állt közvetlenül a festmény mellett és engem nézett. Ugyanaz az ördögi vigyor ült az arcán, mint négy évvel ezelőtt. Ledermedtem, képtelen voltam megmozdulni. Ő sem mozdult, csak bámult. Nem tudom meddig néztük így egymást, de hirtelen Nick hangját hallottam magam mellől.
-          Dawn! Hé! Hallasz?
-          Michael – suttogtam.
-          Mit mondtál? – kérdezte aggódva. Erőt vettem magamon és rá néztem.
-          Michael itt van.
-          Mi? Hol? – kérdezte és pásztázni kezdte a tömeget.
-          Ott. – mutattam arra a helyre, ahol az előbb állt, de már nem volt ott. Eltűnt.
Kétségbeesve néztem körbe, de sehol nem láttam. Megőrültem volna? Csak képzelődtem? Nem! Biztos, hogy ő volt az!
-          Biztos vagy benne, hogy őt láttad? – kérdezte Nick kételkedve.
-          Igen, biztos. – néztem rá kétségbeesve. – Nem hiszel nekem?
-          Nem ezt mondtam. Ha azt mondod, hogy őt láttad, én elhiszem. Csak nem értem, hogy lehetne itt.
-          Én se értem…….Fel kell hívnom Clarke nyomozót. – hadartam és a mosdóba rohantam, bezárkóztam az egyik fülkébe és tárcsáztam.
-          Miss Philips? Mi történt? – hallottam kissé ideges hangját a vonal túl oldalán.
-          Clarke nyomozó, Michael megszökött!

2 megjegyzés:

  1. Hajni,totál berosáltam attól a pasitól.És még az én ficim olyan mint egy krimi???
    Azt hiszem ma nem alszom nyugodtan! :O xD

    VálaszTörlés