2013. július 3., szerda

13. rész

Már csak egy hét volt hátra a kiállításig. Szombat volt és meghívtam vacsorára Nick-et, James-t és Eric-et. Nick természetesen már korábban átjött, azzal az ürüggyel, hogy segít a vacsora előkészületeiben. Mondhatom, hatalmas segítség volt. Próbálkozott a zöldség szeleteléssel, de jobbnak láttam kikapni a kezéből a kést, mielőtt az ujjait is beleaprítja a salátába. Majd megkértem hámozza meg a krumplit. Sajnos a hiper-szuper krumpli hámozóm szőrén-szálán eltűnt, így kénytelen voltam ismét kést adni a kezébe. Igaz, hogy a krumpli felétől megszabadult hámozás címszó alatt, de legalább a kezei egyben maradtak. Úgy döntöttem, hogy Gödröcske nagyon elfáradt a sok munkában, így elküldtem pihenni. Duzzogva, de engedelmeskedett. Körül-belül egy óra múlva befejeztem az előkészületeket. Nicky fiút a kanapén találtam meg, édesen szunyókált. Finoman megpusziltam a homlokát, mire kinyitotta a szemét.
-          Mennyi időnk van még?
-          Durván két óra!
-          Szuper! – kiáltott fel, magához rántott és rátapadt a számra.

Mondanom sem kell, eljátszottuk az időt. James-t és Eric-et hétre vártuk és már fél hét is elmúlt, én meg még mindig bugyiban és melltartóban álltam a szekrény előtt és azon tanakodtam, hogy mit vegyek fel. Eközben Nick az ágyon terpeszkedett, teljesen felöltözve, kéjes vigyorral az arcán és remekül mulatott rajtam.
-          Ne vigyorogj, hanem inkább segíts! – néztem rá durcásan.
-     Tényleg nem értem a dilemmádat. Mindenben csodásan festesz. Én személy szerint a mostani öltözékeddel is teljes mértékben elégedett vagyok. Biztos James-nek és Eric-nek is tetszene. Megalapozná az este hangulatát, az biztos. – és nevetni kezdett.
-          Nick! – emeltem fel a hangom. – Így nem segítesz.
-          Jó, jó, bocsi. Komolyra fordítva a szót. Nem szeretném, ha a fiúk irigykednének. Szóval semmi kihívó. – Felállt és a szekrényemhez ballagott, majd válogatni kezdett a ruháim között. Végül a szekrény hátuljából elővarázsolta a síruhámat.  – Ááááá, ez lesz a legjobb. Ez mindent takar, amit kell. – nézett rám diadalmasan.
-          Úgy gondolod ez illik legjobban a mai estéhez? – kérdeztem és magam elé tartottam a ruhát.
-          Óóóó, igen. Tökéletes. – válaszolta és majd megpukkadt a visszatartott nevetéstől.
-    Na jó! Kifelé! – vágtam hozzá a síruhát. – Itt nem veszem hasznodat. Inkább keresd meg a fiúk meghívóját a kiállításra. Ott lesz valahol az előszobai szekrény felső fiókjában. – ezzel kilökdöstem a hálóból és magamra zártam az ajtót.

Végül egy virágmintás, térdig érő, rövid ujjú, nem túl kivágott ruha mellett döntöttem. Belebújtam egy hozzá illó magas sarkúba, a hajamat lazán összefogtam, feldobtam egy kis sminket, magamra fújtam némi parfümöt és kilibegtem a hálóból. Nick a kanapén ült és néhány boríték volt a kezében.
-          Na, hogy festek?
-          Gyönyörű vagy, mint mindig. – nézett rám mosolyogva.
-          Megtaláltad a meghívókat? – kérdeztem és leültem mellé a kanapéra.
-          Igen. De találtam mást is.
-          Mit?
-          Ezek azok a levelek, amiket Michael küldött, igaz?
-          Igen. – sóhajtottam.
-          Mikor jött az utolsó?
-          Akkor, amikor Claire-nél voltam.
-          És miért nem szabadultál meg tőlük?
-    Nem tudom. Clarke nyomozó azt mondta, hogy ne dobjam ki, hátha kelleni fog. Az utolsót csak megszokásból bedobtam a többihez. Nem érdekelt. Még Clarke nyomozót se hívtam fel miatta. Érdekes, hogy ő sem hívott.
-          Apropó Clarke nyomozó! Milyen kapcsolatban vagytok? – kérdezte gyanakodva.
-      Ő mondta meg, hogy a családom meghalt. Neki mondtam el először, hogy mik történtek velem. Neki szóltam először a levelekről és a költözésekről. Ezen kívül időnként felhív megkérdezni hogy vagyok. Ennyi. Miért? Csak nem féltékeny vagy?
-          Ugyan dehogy, hisz az apád lehetne. Csak kérdeztem……Akkor kidobod a leveleket?
-       Persze. Már nincs jelentőségük. – megfogtam a borítékokat, apró fecnikre téptem őket és kidobtam a szemetesbe. Ebben a pillanatban csengettek.
Nick-el egymásra mosolyogtunk, nagy levegőt vettünk és beengedtük a két bohócot.

EKÖZBEN A PSZICHIÁTRIÁN

Látogató érkezett Michael-hez egy ősz hajú, szakállas, kissé ápolatlan külsejű férfi személyében. A férfi Kevin-nel, az ápolóval lépett be a beteg szobájába.
-          Michael! – szólt Kevin. – Megérkezett Thomas bácsi.
Michael felemelte a fejét, kiszállt a tolókocsiból, nagyot nyújtózott, odament vendégéhez és megölelték egymást.
-          Bácsikám! Örülök, hogy látlak! Már azt hittem, hogy elfeledkeztél rólam.
-          Ugyan dehogy! Csak sok dolgom volt az utóbbi pár hétben. És, hogy érzed magad? Nem árt meg neked az a sok placebo, amit a nyugtató helyett kapsz? – kérdezte Thomas bácsi nevetve.
-          Erről Kevin-t kérdezd! Ő az illetékes.
-          Nem lesz tőle semmi baja. – válaszolta Kevin unottan.
-    Tényleg öcsi, és mit csináltál azzal, amit be kellett volna adnod nekem? – kérdezte Michael kíváncsian.
-          Jó pénzért elpasszoltam a haveroknak.
-          Ügyes fiú! – veregette meg Michael a vállát.
-          És, hogy haladnak az előkészületek? – válottt témát Michael. – A kis Dawny látogatása majdnem mindent tönkre tett. Ha nem tudtam volna előre, hogy jön, valószínűleg lebuktattam volna magam.
-      De szerencsére nem így történt. Egyébként ne aggódj, minden a terv szerint halad. – válaszolta Thomas bácsi.
-          Nagyszerű! Már csak néhány napot kell itt kibírnom. El se hiszem milyen gyorsan elrepült ez az 1 hónap. Ó, Bácsikám! Olyan, mintha csak tegnap jöttél volna be a börtönbe azzal az újságcikkel. Alig ismertelek meg abban a maskarában. Majdnem röhögő görcsöt kaptam, amikor rájöttem, hogy te vagy az. – mondta Michael nevetve.
-          Jól van, elég! Ha kiszórakoztad magad, akkor térjünk a tárgyra. Nincs sok időnk. – mondta kissé sértetten Thomas bácsi.
-          Igazad van. Szóval a részletek……

Az este remekül telt. A fiúk éjfél felé imbolyogtak ki a lakásból. Ahogy becsuktam az ajtót mögöttük, két kar fonódott a derekam köré és Nick édes hangját hallottam a fülemben.
-          Úgy megkívántam valamit.
-          Hmmm….valóban? – szembe fordultam vele és átöleltem a nyakát. – És mi lenne az?
-     Te! – válaszolta és birtokba vette ajkaimat. A fenekem alá nyúlt, felkapott, a derekára fontam a lábaimat és már úton is voltunk a hálószobába.

2 megjegyzés: