2013. június 24., hétfő

6. rész

Remegni kezdtem. Nem, nem lehet. Biztos csak véletlen egybeesés. Ugye? Nem tervez semmit. Nem juthat ki onnan. Nem kezdődhet minden elölről. Kétségbeesve ráztam a fejem, a könnyem potyogni kezdtek. Claire átölelte a vállam.
-          Dawn, nyugodj meg! Ez még nem jelent semmit. Lehet, hogy tévedek. Négy év után most hallott felőled először. Meglátta a fényképedet, olvasta, hogy élsz és jól vagy. Tudjuk milyen labilis volt mindig is. Lehet, hogy tényleg bekattant.
-          És ha mégsem? Ha tényleg tervez valamit? – kérdeztem remegő hangon.
-          Ne haragudj, nem kellett volna elmondanom. Annyira sajnálom.
Nagyot sóhajtottam. Igen, nem kellett volna. Haragudtam Claire-re, de tudom, hogy azért mondta el, mert aggódik. De akkor is, most mihez kezdjek? Megvan rá az esély, hogy valahogy kijut onnan és ott folytatja, ahol négy éve abbahagyta. Ha ez megtörténik, akkor nekem végem. Miután börtönbe került, kaptam tőle egy levelet. Mint később kiderült, a tárgyalás alatt írta meg, majd az ügyvédje juttatta el hozzám. Megesküdött, hogy kijut a börtönből és bárhol is legyek megtalál. Körülbelül 5 oldalon keresztül részletezte, hogy mit tesz majd velem akkor. Ha csak rágondolok….. még mindig reszketni kezdek. Napokig nem tudtam aludni, annyira féltem. De eltelt négy év. Nem lehet, hogy megváltozott? Az őrülteknél bármi megtörténhet, nem?
-          Dawn! Jól vagy?
-          Bocs Claire, csak elgondolkoztam.
-          És mire jutottál?
-         Semmi jóra. – sóhajtottam – Claire. Nálad alhatnék ma? Ilyen állapotban nem akarok Nick-el találkozni. Rögtön látná, hogy történt valami és még nem állok készen rá, hogy beavassam a múltamba.
-          Persze, nálam alhatsz. A lakótársam úgyis elutazott. – mondta mosolyogva, majd elkomorult. – Ugye nem haragszol rám nagyon?
Ránéztem, és láttam mennyire bántja a dolog. Dühös voltam, de igazából nem Claire-re, hanem magamra. Miért nem hallgattam senkire akkor? Rajtam kívül mindenki érezte, hogy valami nem stimmel Michael-el. De engem elvakított a szerelem. Visszagondolva a vele töltött három évre, sok jele volt a közelgő tragédiának, de én vagy nem láttam, vagy nem akartam róluk tudomást venni. Talán ha jobban odafigyeltem volna, megakadályozhattam volna mindazt, ami történt. Talán. Felsóhajtottam.
-          Nem, nem haragszom rád. Dühös vagyok és rémült, de azt hiszem, jobb, hogy elmondtad.
Claire megkönnyebbülten felsóhajtott.
-          Ha nem bánod, elmegyek egyet sétálni. Fel kell hívnom Nicket és végig kell gondolnom, hogy mihez kezdjek ezzel az egésszel.
-          Persze, menj csak. Később találkozunk.

Volt egy park a közelben, régen sokat jártam oda a szüleimmel. Leültem az egyik padra és felhívtam Gödröcskét. Szomorú volt, hogy nem láthat aznap este, de megértette, hogy sok bepótolnivalónk van Claire-rel. Igen, tudom, füllentettem. De nem tehettem mást. Megbeszéltük, hogy másnap este találkozunk. Elbúcsúztunk, letettem a telefont és elkezdtem gondolkodni.
Michael őrült, e felől szemernyi kétségem sincs. De vajon mindig is őrült volt? Vagy tényleg a terhességem okozta nála a változást? Hiszen két és fél évig boldogok voltunk együtt. Jó, jó, a családom és a barátaim figyelmeztettek, hogy vigyázzak vele, de nem történt semmi rossz. Voltak persze fura dolgai, de kinek nincsenek?
Érdekes, sose merengtem azon, hogy mi miért történt. Csak beletörődtem, hogy megtörtént, és kész. Nem akartam még csak rágondolni sem, túl fájdalmas volt.

Mielőtt rosszra fordult volna minden, azt hittem, hogy a mi kapcsolatunk is olyan, mint bárki másé, de ha jobban belegondolok, már a megismerkedésünk se nevezhető mindennapinak. Lehunytam a szemem, és felidéztem magamban azt a sorsdöntő éjszakát.

21 éves lettem. A barátaim meglepetéspartit szerveztek a Fushimi-be, az egyik kedvenc helyemre, deClaire elszólta magát. Sosem tudott titkot tartani. Persze tettettem, hogy meglepődök, nem akartam csalódást okozni nekik. Nagyon jó volt a hangulat, rengeteget nevettünk. A hely 11-kor bezárt, így átmentünk a Dugout-ba, hogy kitombolhassuk magunkat. Önfeledten táncoltam, hiszen ez az én napom volt.
Épp a mosdóból jöttem ki, amikor nekimentem valakinek. Felnéztem és egy félisten mosolygott rám. Rövid, sötét szőke haj, igéző kék szempár, csókolnivaló ajkak, izmos test.
-          E-Elnézést! – habogtam.
-          Semmi baj. – válaszolta mosolyogva és tovább ment.
Visszamentem az asztalunkhoz, de nem volt ott senki, mindenki táncolt. Leültem és nagyot kortyoltam a koktélomból. Érdekesnek találtam, hogy az előbb félig ürest poharam újra tele volt, de gondoltam Claire megitta és rendelt egy másikat. Figyeltem, hátha meglátom a félistent, amikor visszajön a mosdóból, de nem volt szerencsém. Csalódottan iszogattam tovább a koktélt. A többieket figyeltem, ahogy önfeledten táncolnak, amikor éreztem, hogy forogni kezd velem a világ. Kezembe temettem az arcom, hátha abbamarad a forgás. Claire jött oda hozzám.
-          Jól vagy? – kérdezte aggódva.
-          Persze, csak kicsit szédülök. Kimegyek egy kicsit levegőzni.
-          Veled menjek?
-          Nem kell, maradj csak, mindjárt visszajövök.
-          Biztos? Nem lesz baj?
-          Ne aggódj, a friss levegő jót fog tenni.
-          Oké, de ha tíz perc múlva nem vagy itt, utánad megyek.
-          Értettem. – mosolyogtam rá erőtlenül.
Kitámolyogtam az utcára és a bejárattól kicsit távolabb leültem a járdaszegélyre. Szédültem, de nagyon. Egyszer csak lépteket hallottam közeledni. Felnéztem és egy ismeretlen, nagydarab srác tartott felém. Azt hittem, tovább megy, de megállt mellettem.
-          Hé, jól vagy? – kérdezte.
-   Igen, kösz, csak levegőztem egy kicsit, de már megyek is vissza. – felálltam és imbolyogva elindultam a bejárat felé.
A srác hirtelen elkapta a karomat és visszarántott, majd berángatott a közeli sikátorba. Nekilökött a falnak, a kezeimet a fejem fölé szorította és durván megcsókolt. Próbáltam ellenkezni, de vagy háromszor akkora volt, min én. Teljes testével nekem feszült, meg se tudtam mozdulni. Egyik kezével a fejem fölött a falhoz szorította a két csuklómat, a másikkal a melleimet markolászta, közben pedig a nyakamat nyalogatta. Undorító volt. Sikítani akartam, de egyre kábább voltam, és egy hang se jött ki a torkomon. Megint megcsókolt, ezúttal még durvábban. Nyelve erőszakosan tört utat magának a számba. Hirtelen szétszakította a felsőmet és fájdalmasan megmarkolta egyik majd másik mellemet. Azt hiszem egy-egy pillanatra elvesztettem az öntudatomat. A keze a szoknyám alatt matatott, majd elkezdte kigombolni a nadrágját. Pánikba estem. Nem, nem! Nem akarom! A következő pillanatban valaki lerántotta rólam és én a földre rogytam. Néztem, ahogy megmentőm a földre küldi azt a szemetet és elkezdenek verekedni. De vajon miért vigyorognak egymásra folyamatosan? Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt elájultam.
Amikor magamhoz tértem, egy kórházi ágyon feküdtem. Homályosak voltak az emlékeim. Az ágy melletti széken pedig ott ült Ő, a megmentőm, a félisten.


Hirtelen nyitottam ki a szemem. Miért csak most jutnak eszembe a részletek? A koktél, hogy végig egymásra vigyorogtak, miközben verekedtek. Az orvos szerint GHB-t raktak az italomba. Biztos amiatt nem emlékeztem. Még a támadóm arcát se tudtam felidézni akkor, most meg tisztán látom magam előtt. Michael később azt mondta, hogy hívta a zsarukat, majd taxiba szállt velem, és behozott a kórházba. Mire a rendőrök odaértek, a támadóm már elmenekült. Az egészet előre kitervelte? Úristen! Azt hiszem megkaptam a választ a kérdésemre. Michael mindig is őrült volt. Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha akkor nem a tervei szerint alakulnak a dolgok. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése