Remegni kezdtem. Nem, nem lehet. Biztos csak véletlen
egybeesés. Ugye? Nem tervez semmit. Nem juthat ki onnan. Nem kezdődhet minden
elölről. Kétségbeesve ráztam a fejem, a könnyem potyogni kezdtek. Claire
átölelte a vállam.
-
Dawn, nyugodj meg! Ez még nem jelent semmit.
Lehet, hogy tévedek. Négy év után most hallott felőled először. Meglátta a
fényképedet, olvasta, hogy élsz és jól vagy. Tudjuk milyen labilis volt mindig
is. Lehet, hogy tényleg bekattant.
-
És ha mégsem? Ha tényleg tervez valamit? –
kérdeztem remegő hangon.
-
Ne haragudj, nem kellett volna elmondanom.
Annyira sajnálom.
Nagyot sóhajtottam. Igen, nem kellett volna. Haragudtam
Claire-re, de tudom, hogy azért mondta el, mert aggódik. De akkor is, most
mihez kezdjek? Megvan rá az esély, hogy valahogy kijut onnan és ott folytatja,
ahol négy éve abbahagyta. Ha ez megtörténik, akkor nekem végem. Miután börtönbe
került, kaptam tőle egy levelet. Mint később kiderült, a tárgyalás alatt írta
meg, majd az ügyvédje juttatta el hozzám. Megesküdött, hogy kijut a börtönből
és bárhol is legyek megtalál. Körülbelül 5 oldalon keresztül részletezte, hogy
mit tesz majd velem akkor. Ha csak rágondolok….. még mindig reszketni kezdek.
Napokig nem tudtam aludni, annyira féltem. De eltelt négy év. Nem lehet, hogy
megváltozott? Az őrülteknél bármi megtörténhet, nem?
-
Dawn! Jól vagy?
-
Bocs Claire, csak elgondolkoztam.
-
És mire jutottál?
- Semmi jóra. – sóhajtottam – Claire. Nálad
alhatnék ma? Ilyen állapotban nem akarok Nick-el találkozni. Rögtön látná, hogy
történt valami és még nem állok készen rá, hogy beavassam a múltamba.
-
Persze, nálam alhatsz. A lakótársam úgyis
elutazott. – mondta mosolyogva, majd elkomorult. – Ugye nem haragszol rám
nagyon?
Ránéztem, és láttam mennyire bántja a dolog. Dühös voltam,
de igazából nem Claire-re, hanem magamra. Miért nem hallgattam senkire akkor?
Rajtam kívül mindenki érezte, hogy valami nem stimmel Michael-el. De engem
elvakított a szerelem. Visszagondolva a vele töltött három évre, sok jele volt
a közelgő tragédiának, de én vagy nem láttam, vagy nem akartam róluk tudomást
venni. Talán ha jobban odafigyeltem volna, megakadályozhattam volna mindazt,
ami történt. Talán. Felsóhajtottam.
-
Nem, nem haragszom rád. Dühös vagyok és rémült,
de azt hiszem, jobb, hogy elmondtad.
Claire megkönnyebbülten felsóhajtott.
-
Ha nem bánod, elmegyek egyet sétálni. Fel kell
hívnom Nicket és végig kell gondolnom, hogy mihez kezdjek ezzel az egésszel.
-
Persze, menj csak. Később találkozunk.
Volt egy park a közelben, régen sokat jártam oda a
szüleimmel. Leültem az egyik padra és felhívtam Gödröcskét. Szomorú volt, hogy
nem láthat aznap este, de megértette, hogy sok bepótolnivalónk van Claire-rel.
Igen, tudom, füllentettem. De nem tehettem mást. Megbeszéltük, hogy másnap este
találkozunk. Elbúcsúztunk, letettem a telefont és elkezdtem gondolkodni.
Michael őrült, e felől szemernyi kétségem sincs. De vajon
mindig is őrült volt? Vagy tényleg a terhességem okozta nála a változást?
Hiszen két és fél évig boldogok voltunk együtt. Jó, jó, a családom és a
barátaim figyelmeztettek, hogy vigyázzak vele, de nem történt semmi rossz.
Voltak persze fura dolgai, de kinek nincsenek?
Érdekes, sose merengtem azon, hogy mi miért történt. Csak
beletörődtem, hogy megtörtént, és kész. Nem akartam még csak rágondolni sem,
túl fájdalmas volt.
Mielőtt rosszra fordult volna minden, azt hittem, hogy a mi
kapcsolatunk is olyan, mint bárki másé, de ha jobban belegondolok, már a megismerkedésünk
se nevezhető mindennapinak. Lehunytam a szemem, és felidéztem magamban azt a
sorsdöntő éjszakát.
21 éves lettem. A
barátaim meglepetéspartit szerveztek a Fushimi-be, az egyik kedvenc helyemre,
deClaire elszólta magát. Sosem tudott titkot tartani. Persze tettettem, hogy
meglepődök, nem akartam csalódást okozni nekik. Nagyon jó volt a hangulat,
rengeteget nevettünk. A hely 11-kor bezárt, így átmentünk a Dugout-ba, hogy
kitombolhassuk magunkat. Önfeledten táncoltam, hiszen ez az én napom volt.
Épp a mosdóból jöttem
ki, amikor nekimentem valakinek. Felnéztem és egy félisten mosolygott rám.
Rövid, sötét szőke haj, igéző kék szempár, csókolnivaló ajkak, izmos test.
-
E-Elnézést!
– habogtam.
-
Semmi baj.
– válaszolta mosolyogva és tovább ment.
Visszamentem az
asztalunkhoz, de nem volt ott senki, mindenki táncolt. Leültem és nagyot
kortyoltam a koktélomból. Érdekesnek találtam, hogy az előbb félig ürest
poharam újra tele volt, de gondoltam Claire megitta és rendelt egy másikat.
Figyeltem, hátha meglátom a félistent, amikor visszajön a mosdóból, de nem volt
szerencsém. Csalódottan iszogattam tovább a koktélt. A többieket figyeltem,
ahogy önfeledten táncolnak, amikor éreztem, hogy forogni kezd velem a világ.
Kezembe temettem az arcom, hátha abbamarad a forgás. Claire jött oda hozzám.
-
Jól vagy?
– kérdezte aggódva.
-
Persze,
csak kicsit szédülök. Kimegyek egy kicsit levegőzni.
-
Veled
menjek?
-
Nem kell,
maradj csak, mindjárt visszajövök.
-
Biztos?
Nem lesz baj?
-
Ne aggódj,
a friss levegő jót fog tenni.
-
Oké, de ha
tíz perc múlva nem vagy itt, utánad megyek.
-
Értettem.
– mosolyogtam rá erőtlenül.
Kitámolyogtam az
utcára és a bejárattól kicsit távolabb leültem a járdaszegélyre. Szédültem, de
nagyon. Egyszer csak lépteket hallottam közeledni. Felnéztem és egy ismeretlen,
nagydarab srác tartott felém. Azt hittem, tovább megy, de megállt mellettem.
-
Hé, jól
vagy? – kérdezte.
- Igen,
kösz, csak levegőztem egy kicsit, de már megyek is vissza. – felálltam és
imbolyogva elindultam a bejárat felé.
A srác hirtelen
elkapta a karomat és visszarántott, majd berángatott a közeli sikátorba.
Nekilökött a falnak, a kezeimet a fejem fölé szorította és durván megcsókolt.
Próbáltam ellenkezni, de vagy háromszor akkora volt, min én. Teljes testével
nekem feszült, meg se tudtam mozdulni. Egyik kezével a fejem fölött a falhoz
szorította a két csuklómat, a másikkal a melleimet markolászta, közben pedig a
nyakamat nyalogatta. Undorító volt. Sikítani akartam, de egyre kábább voltam,
és egy hang se jött ki a torkomon. Megint megcsókolt, ezúttal még durvábban.
Nyelve erőszakosan tört utat magának a számba. Hirtelen szétszakította a
felsőmet és fájdalmasan megmarkolta egyik majd másik mellemet. Azt hiszem
egy-egy pillanatra elvesztettem az öntudatomat. A keze a szoknyám alatt
matatott, majd elkezdte kigombolni a nadrágját. Pánikba estem. Nem, nem! Nem
akarom! A következő pillanatban valaki lerántotta rólam és én a földre rogytam.
Néztem, ahogy megmentőm a földre küldi azt a szemetet és elkezdenek verekedni.
De vajon miért vigyorognak egymásra folyamatosan? Ez volt az utolsó gondolatom,
mielőtt elájultam.
Amikor magamhoz
tértem, egy kórházi ágyon feküdtem. Homályosak voltak az emlékeim. Az ágy
melletti széken pedig ott ült Ő, a megmentőm, a félisten.
Hirtelen nyitottam ki a szemem. Miért csak most jutnak
eszembe a részletek? A koktél, hogy végig egymásra vigyorogtak, miközben
verekedtek. Az orvos szerint GHB-t raktak az italomba. Biztos amiatt nem
emlékeztem. Még a támadóm arcát se tudtam felidézni akkor, most meg tisztán
látom magam előtt. Michael később azt mondta, hogy hívta a zsarukat, majd
taxiba szállt velem, és behozott a kórházba. Mire a rendőrök odaértek, a
támadóm már elmenekült. Az egészet előre kitervelte? Úristen! Azt hiszem
megkaptam a választ a kérdésemre. Michael mindig is őrült volt. Bele se merek
gondolni, mi lett volna, ha akkor nem a tervei szerint alakulnak a dolgok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése