Elbúcsúztunk Claire-től, és mivel nem lesz itthon mikor
visszajövünk, megbeszéltük, hogy majd később felhívom és mindenről részletesen
beszámolok.
Clarke nyomozó nem tűnt túl boldognak, hogy Nick is
csatlakozott, de nem igazán izgattam magam miatta. Én jobban éreztem magam
attól, hogy Gödröcske mellettem van. Körülbelül 20 perces út után megérkeztünk.
Egy elég félelmetes épület előtt parkoltunk le, és a tudat, hogy kit rejtenek a
falak, csak még ijesztőbbé tette számomra.
Jó néhány ellenőrzésen átesve, túljutva a bemutatkozásokon,
végre feltehettem a kérdéseimet az orvosnak.
-
Dr. Parker! Ön szerint lehetséges, hogy Michael
csak tettette a rohamot?
-
Nos, természetesen lehetséges, de miért akart
volna idekerülni?
-
Mondjuk, hogy megszökjön.
- Innen képtelenség megszökni. Egyébként is
kénytelenek vagyunk folyamatosan nyugtatózni, különben kárt tenne magában, vagy
másokban. Nincs olyan állapotban, hogy a szökésen elmélkedjen.
-
Biztos benne, hogy nem tud innen megszökni?
-
Teljesen.
-
És felfogja a körülötte zajló eseményeket?
- Úgy gondolom, valamilyen mértékben igen. De
mivel nem igen reagál semmire és senkire, nem lehetek benne biztos.
-
Mit gondol, mi fog történni, ha meglát engem?
- Clarke nyomozó tájékoztatott arról, hogy mi
történt Önök között a múltban, és hogy az Ön fényképe váltotta ki az első
rohamot. Valószínűnek tartom, hogy hasonlóan fog reagálni most is.
-
Meddig marad itt a pszichiátrián?
-
Ezt nehéz megmondani. Amíg ilyen az állapota,
addig biztos. Van még kérdése?
-
Azt hiszem nincs.
-
Akkor, ha megengedni most én tennék fel egyet.
-
Persze.
-
Miért akar találkozni vele, azok után, amit
magával tett?
-
A saját szememmel akarom látni, hogy többé nem
árthat nekem vagy másoknak.
-
Értem. Nos, akkor induljunk.
Ahogy haladtunk a folyosón, egyre magabiztosabb lettem.
Látni akartam Michaelt lekötözve, tehetetlenül. Meg akartam neki mutatni, hogy erősebb
vagyok nála. Hogy új életet kezdtem. Hogy mindazok után, amiket velem tett,
talpra álltam és boldog vagyok. Igen, a képébe akarom mindezt vágni. Azt
akarom, hogy tudja, hogy amíg ő itt nyáladzik a nap 24 órájában, addig én élem
az életem. Megszorítottam Nick kezét, mire aggódva fordult felém.
- Jól vagy? Nem muszáj megtenned. – mondta
reménykedve. – Őszintén szólva kiráz a hideg ettől a helytől. – tette hozzá
suttogva, hogy csak én halljam.
-
Ne aggódj, jól vagyok, meglepően jól. –
mosolyogtam rá. – Ha nem akarsz, nem kell bejönnöd velem.
-
Ne is gondolj rá, hogy egyedül a közelébe
engedlek. - és ezzel lezártnak
tekintette a témát.
Mosolyognom kellett. Az én macsó Gödröcském.
Pár perc múlva megálltunk egy zárt ajtó előtt. Az orvos még
utoljára megkérdezte, biztos vagyok-e benne, majd miután bólintottam, kitárta
előttem az ajtót. Michael az ablakkal szemben ült egy tolószékben. Teljesen
mozdulatlan volt. Négy jól megtermett ápoló állt mellette. Nicke-el, Clarke
nyomozóval és az orvossal a sarkamban beléptem a szobába. A doki mellém lépett,
intett az egyik ápolónak, aki erre felénk fordította a tolószéket. Michael
lehajtott fejjel és csukott szemmel ült a székben.
-
Michael! – szólította meg Dr. Parker. –
Látogatói vannak. – Semmi reakció. – Michael! – próbálkozott még egyszer a
doki. Az eredmény ugyanaz volt.
Sóhajtottam egy nagyot és tettem egy lépést felé.
-
Michael! – mondtam olyan magabiztosan, amennyire
csak telt tőlem.
Egy pillanatig semmi nem történt, majd kinyitotta a szemeit,
lassan felemelte a fejét és rám nézett. Nem csinált semmit, csak engem bámult.
Vérfagyasztó volt az a semmitmondó tekintet, nagyon megrémültem tőle. Az összes
magabiztosság kiszállt belőlem, és legszívesebben fejvesztve menekültem volna.
Hirtelen Nick karolta át a vállamat és az ajtó felé kezdett terelni. Amint
hátat fordítottam, elszabadult a pokol. Michael üvölteni kezdett, mire
odakaptam a fejem. Kiugrott a székből és felém vetette magát. Szerencsére az
ápolók még az előtt lefogták, hogy elért volna. Hosszú percekbe telt mire
sikerült az ágyhoz kötözniük. Közben megállás nélkül üvöltött, egyetlen szót
ismételve: „Enyém!”. Az orvos beadott neki valamit, amitől lassan lenyugodott
és végül elaludt.
Nick kiterelt a szobából és meg sem álltunk a kocsiig. Ott
szembe fordított magával, kezeibe fogta az arcomat és felemelte a fejem, hogy
ránézzek.
-
Jól vagy? – kérdezte aggódva.
Én csak bámultam rá, és képtelen voltam megszólalni.
- Dawn! Kérlek válaszolj! – rázta meg kicsit a
vállam. Még mindig nem válaszoltam. – Bemegyünk a kórházba, sokkot kaptál. Hol
a francban van Clarke? – nézett a háta mögé.
-
Ne – mondtam alig hallhatóan.
-
Mit mondtál?
-
Ne…nem kell kórház. Csak….haza akarok menni!
Kérlek! – néztem rá könyörgő tekintettel.
-
Biztos jól vagy?
-
Jól leszek. Csak maradj mellettem. – mondtam a
könnyeimmel küszködve és szorosan hozzábújtam.
Clarke nyomozó visszavitt minket Claire házához.
Elbúcsúztunk tőle, beszálltunk Nick kocsijába és már ott sem voltunk. Jó ideig
szótlanul bámultam magam elé. Nick percenként nézett felém aggódva. Meg fog
fájdulni a nyaka, ha nem hagyja abba. Végül megkegyelmeztem neki és felé
fordultam.
-
Te mit gondolsz? Csak megjátszotta? – kérdeztem.
-
Ha csak megjátszotta, akkor nagyon meggyőző
volt.
-
Igen, én is így gondolom. – sóhajtottam egy
nagyot. – Ha megjátszotta, ha nem, egy dolog biztos. Onnan nem tud megszökni.
Az a rengeteg őr, meg kapu. Képtelenség onnan észrevétlenül kijutni. – dőltem
hátra az ülésben.
-
Akkor mondhatjuk, hogy megérte? – kérdezte Nick.
-
Igen, mondhatjuk. – mondtam és rámosolyogtam.
-
Megnyugodtál?
-
Igen. – mondom és tényleg nyugodtnak érzem
magam.
- Töltsük együtt a napot és szeretném, ha ma nálam
aludnál. És nem fogadok el nemleges választ. – mondta, és huncut mosolyra húzta
a száját.
-
Ezek után hogy mondhatnék nemet egy ilyen
ajánlatra?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése