-
Hogy mi? De hát miért tette?
-
Mert én hülye, megfenyegettem, hogy ha valaha is
fájdalmat okoz neked, azt nagyon megbánja. Három nappal később elgázolt a
kocsijával. Tisztán láttam, hogy ő volt.
-
Úristen!
-
Fogadjunk, hogy amíg kómában voltam, egyszer sem
jött be veled a kórházba.
-
Egyszer sem. Akkor jött velem először, amikor
magadhoz tértél. Várj csak! Néhány percre kettesben maradtatok.
-
Ne is emlékeztess rá! Ahogy kiléptél a szobából megragadta
a torkomat, és megfenyegetett, hogy ha egy szót is szólok bárkinek a
balesetről, akkor téged fog bántani. Ha láttad volna az arcát. Esküszöm, sosem
féltem még annyira.
-
Úgy sajnálom Claire! – öleltem szorosan
magamhoz.
-
Én sajnálom, hogy nem voltam elég bátor.
Mindketten elsírtuk magunkat. Ha egyszer két barátnő
lelkizni kezd, ott szem nem marad szárazon. Néhány perc múlva szipogva
bontakozott ki az ölelésből.
-
Na jó, én elmondtam a részemet, megyek
visszafekszem még egy kicsit. Ne haragudj, Dawny, de képtelen vagyok még
egyszer végighallgatni.
-
Semmi baj, menj csak.
-
Nagyon szeret téged. – mondta Gödröcske miután
Claire becsukta a háló ajtaját.
-
Igen, tudom. És én is őt. Nélküle valószínűleg
begolyóztam volna vagy még rosszabb.
Nick magához szorított és belecsókolt a hajamba.
-
Készen állsz a folytatásra? – kérdeztem.
-
Azt hiszem.
Nagy levegőt vettem és ömleni kezdtek belőlem a szavak.
Gondolkodás nélkül beszéltem, egy pillanatra se álltam meg. Féltem, hogy ha
abbahagyom, akkor nem leszek képes végig mondani.
-
Szóval 3 hónapja jártunk, amikor bemutattam a
családomnak. Én meg voltam róla győződve, hogy imádni fogják. Nagyot tévedtem.
Egyáltalán nem volt nekik szimpatikus. Amikor megkérdeztem, hogy miért, azt
mondták, hogy ijesztő volt, ahogy folyton szemmel tartott, ahogy mindig hozzám
ért valahogy, hogy minden, amit mondott olyan mesterkélt volt. Én persze csak
legyintettem, és nem foglalkoztam velük. Ezek után érthető, hogy nem sűrűn jött
hozzánk látogatóba. Nem untatlak a következő 9 hónap részleteivel. Nem történt
semmi említésre méltó. Én fürdőztem a boldogságomban, a családom továbbra is
ellenezte a kapcsolatunkat. Aztán az egy éves évfordulónkon megkérte a kezemet.
Persze a családom ellene voltak, de végül mégis belementek. Október 10-én volt
az esküvő, mondanom sem kell igen szűk körű. Michael-nek csak egy barátja volt
ott, ő volt a tanúja. Akkor láttam először és utoljára azt a fickót. Az én
részemről ott voltak a szüleim, a bátyám és Claire. De nem érdekelt. Boldog
voltam. A nászút tökéletes volt. A következő évben befejeztem a sulit és végre
szabadon alkothattam. Amíg Michael dolgozott én festettem, amikor nem dolgozott
együtt voltunk.
-
Mit dolgozott?
-
Őszintén? Nem tudom. Valami cégnél volt
marketinges, vagy mi. Sosem avatott be a részletekbe, én meg nem kérdeztem. Meg
volt mindenünk, jól éltünk. Egészen 2008. november 22-ig. Akkor tudtam meg,
hogy terhes vagyok. A fellegekben jártam a boldogságtól. Nagyon örültem a
babának és azt hittem Michael is boldog lesz, de tévedtem. Amikor elmondtam
neki, iszonyatosan dühös lett és elviharzott otthonról. Az éjszaka közepén jött
haza részegen…… megütött majd…….megerőszakolt……. és kis híján megfojtott. Már
az ájulás küszöbén voltam, amikor közölte, hogy „Ez a gyerek sose fog a világra jönni, erre megesküszöm!”, aztán minden
elsötétült. Másnap, mikor magamhoz tértem, úgy viselkedett, mintha mi sem
történt volna. Közölte, hogy néhány napig nem hagyhatom el a házat, nem lenne
jó, ha a szomszédok meglátnák a monoklimat, még azt hinnék, hogy ver engem.
Innentől fogva pokol volt az életem. Amíg dolgozott, némi kajával meg vízzel
bezárt az alagsori szobába és elvette a telefonomat. Esélyem sem volt
segítséget kérni. Éjszakára kikötözött az ágyhoz. Rendszeresen megvert és
többször megerőszakolt. Egy idő után már nem ellenkeztem, úgy kevésbé fájt.
Mint később megtudtam, a családom azt hitte, hogy elutaztunk. Michael azt
hazudta nekik, hogy mivel évekig nem ment szabadságra, a cége engedélyezte,
hogy kivegyen néhány hónapot. Többször is kerestek telefonon anyuék, de Michael
valahogy mindig lerázta őket. Egyszer-kétszer engedte, hogy beszéljek velük, de
mindig előre kikötötte, hogy mit mondhatok és mit nem. Ez durván 5 hónapig így
ment. Aztán elérkezett 2009. március 24-e. Aznap a szokásosnál is kegyetlenebb
volt. Össze-vissza rugdosott, majd a lépcsőhöz ráncigált és ………lelökött. Nem
tudom, hogy csak a babának akart ártani, vagy egyszerűen meg akart ölni. A
kórházban tértem magamhoz. Persze ott ült az ágyam mellett. Diadalittas fejjel
közölte, hogy „a kis fattyú kinyiffant,
ezentúl minden olyan lesz, mint régen”. Teljesen összetörtem. Gyűlöltem
Michael-t. Legszívesebben megöltem volna. De nem tehettem. Így más eszközhöz
kellett folyamodnom, hogy megszabaduljak tőle. Nem tudom honnan vettem az erőt
és bátorságot. Produkáltam egy elég jól sikerült hisztérikus rohamot. Őrjöngtem,
sikítoztam, azt üvöltöztem, hogy vigyék a közelemből, nem akarom látni.
Szerencsére az orvosok hamar kitessékelték a szobámból. Mielőtt beadhatták volna a nyugtatót,
elmondtam, hogy a férjem lökött le a lépcsőn, és hogy 5 hónapig fogva tartott a
saját házunkban. Megkértem őket, hogy értesítsék a szüleimet és a rendőrséget,
és semmilyen körülmények között ne engedjék be Michael-t a szobámba. Féltem,
hogy nem hisznek majd nekem, de elég meggyőző lehettem, mert minden szavamat
elhitték. A szüleim teljesen kikészültek, amikor elmeséltem nekik, az elmúlt 5
hónapot. A bátyámat úgy kellett lefogni, nehogy valami őrültséget csináljon.
Képes lett volna ott helyben megölni Michael-t. Éjjel-nappal volt velem valaki
a kórházban, egy pillanatra sem hagytak magamra. Claire is minden nap bejött
hozzám. Feljelentettem Michael-t. Részletes vallomást tettem, lefényképezték a
sérüléseimet. Michael-t letartóztatták. Még a kórházban voltam, amikor
elindítottam a válópert. Persze Michael nem akart válni, de a körülmények tekintetében
a bíróság hamar kimondta a válást. Haza költöztem a szüleimhez. Michael
természetesen mindent tagadott. Április végén lezárult a nyomozás, és Michael-t
bizonyítékok hiányában felmentették és elengedték. Fogalmam sincs hogy
történhetett. Rettegtem, hogy mit fog tenni. Minden nap eljött hozzánk és látni
akart. Eleinte türelmesen tűrte, hogy még az ajtót se nyitottuk ki neki. Aztán
kezdett bedühödni. Dörömbölt, rugdosta az ajtót, üvöltözött. De olyan is volt,
hogy napokig ült az autójában a ház előtt és csak figyelt. Persze szóltunk a
rendőrségnek, de nem tettek semmit. Néhány hét után besokalltunk és
távoltartási végzést kértünk ellene. Azt hittük, hogy ez végre használt, mert
pár hétig nem hallottunk felőle. Aztán elérkezett május 10-e….. – és képtelen
voltam tovább folytatni. Kitört belőlem a zokogás.
Nick szorosan magához ölelt. Nem mondott semmit, a hátamat
simogatta és csak hagyta, hogy kisírjam magam. Egyikünk sem szólalt meg. Lassan
megnyugodtam és elnyomott az álom. A kanapén ébredtem, egyedül. A konyhából
hangokat hallottam. Feltápászkodtam és kicsoszogtam. Nick és Claire a pultnál
ültek és beszélgettek. Mindketten nagyon gondterheltnek és feszültnek tűntek.
-
Jó reggelt! – mondtam nagyot ásítva.
-
Jó reggelt! – mondták egyszerre.
-
Kérsz reggelit? – kérdezte Claire.
-
Igen, az jól esne, köszi. – mondtam hálásan és
leültem Nick mellé. – És miről beszélgettetek?
-
Claire elmondta, hogy mi történt akkor, május
10-én. – nézett rám Nick könnyes szemekkel.
-
Remélem nem haragszol. – mondta Claire némi
aggodalommal a hangjában. – Nem akartam, hogy újra fel kelljen idézned azt a
borzalmas napot. Meséltem a levelekről és Michael áthelyezéséről is.
-
Köszönöm Claire. Hálás vagyok.
Csendben megreggeliztünk, majd készülődni kezdtünk.
-
Szóval hová is megyünk ma? – kérdezte Nick.
-
Meglátogatjuk Michaelt a pszichiátrián.
-
Hogy micsoda? Megőrültél? Miért akarod látni azt
az állatot?
-
Hidd el, egyáltalán nem akarom látni. De meg
kell győződnöm róla, hogy tényleg bekattant és többé nem jelent veszélyt
senkire.
-
És ezt csak úgy tudod megtenni, ha odamész?
-
Igen. Ugye velem jössz?
-
Persze, hogy veled megyek. Bár a hátam közepére
se kívánom ezt a találkozást, de ha ez kell ahhoz, hogy megnyugodj, akkor
legyen. Nem engednélek a közelébe egyedül.
-
Köszönöm. – öleltem meg szorosan.
Hangos dudaszó riasztott meg minket.
- Itt van Clarke nyomozó. Menjünk. – mondtam és kézen
fogva indultunk az autóhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése